Die PST, die!

Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy ez az egész pst cucc már rég megérett a kidobásra. Egy dolog miatt nem tehetjük meg: nincs olcsó alternatívája.

Pontosabban, nem volt.

De előtte nézzük meg, mi is a baj a pst-vel? Leginkább az, hogy kígyó simaságú. Akármennyire is szeretnénk felelősen üzemeltetni a rendszerünket, a pst kisiklik a felügyeletünk alól. Ami addig nem is baj, amíg a felhasználó tudatában van, hogy pst-t használ, tudatában van, hogy rendszeresen mentenie kell, hogy a régi formátumú pst nem lehet 2 GB-nál nagyobb… meg ilyenek. A gyakorlatban ugyanis az van, hogy a felhasználó simán legyártja a pst-t, de nem tudja róla, hogy az egy fájl a vincseszteren, használja az autoarchivot és azt hiszi, hogy az a szerverre mentett. Aztán jön egy gépcsere, újratelepítéssel és jönnek az óriási sírások az elveszett borzalmasan fontos levelekről. A pst sérülésekről már nem is beszélve. Meg arról, hogy nem működik rájuk a Discovery (emlékszünk, a spionkodás), illetve egy notebook ellopása üzleti titkok kiszivárgásához vezethet.
Szükség viszont van rá, hiszen a postafiókok kvótázottak, ott nem tárolhatunk sokáig anyagokat – márpedig levelet nem törlünk, mert soha nem tudhatjuk, mikor lesz rá szükség. És akkor még nem beszéltünk egy kínzó dilemmáról: a pst-ket OWA-n belépve nem látjuk, ergo nagyon alaposan kell mérlegelnünk, mely leveleket húzzuk ki a personal storage-ba.

Ebből a bosszantó körből próbál kilépni az úgynevezett Personal Archive, azaz leánykori nevén Archive Mailbox (AMBX).

Nagyítás

A filozófia viszonylag egyszerű: legyen a felhasználónak a normális postafiókja mellett egy jóval nagyobb arcív postafiókja is. Ugyanabban az adatbázisban. A két postafióknak legyenek különbözőek a kvótái. Engedjük meg a felhasználónak, hogy szabadon áthúzogathasson ide leveleket, engedjük meg neki, hogy autoarchivot állíthasson be rá, sőt, mi magunk is tudunk úgynevezett retension policy-t rátenni, mely idő alapján dobálja ki automatikusan az archív postafiókba a leveleket.

Ennyi. Nem egy Enterprise Vault, de ingyenes eszköznek teljesen jó.

Első körben mondjuk elgondolkoztam, mi értelme is van ennek az egésznek – hiszen nem kellene külön két postafiókot kezelni, egyszerűen a felhasználó kapna egy jó nagy kvótát (normál + archív) és tárolhatna mindent egy postafiókban.
Végül két érvet találtam a Personal Archive mellett:

  • Rákényszeríti a felhasználót arra, hogy archívumban gondolkozzon. Hogy felelősen kezelje az anyagait, illetve vegye észre, hogy valakik felelősen kezelik helyette.
  • Amennyiben az Outlook-ot cached módban használjuk, akkor csak a normál postafiók szinkronizálódik le az ost fájlba.

Akkor nézzük a Personal Archive konkrét tulajdonságait.

  • Csak és kizárólag Outlook 2010-ből, illetve OWA-ból látszik. (Ilyenkor belegondolok, hogy kis hazánkban nem ritka még az Outlook 2000, mint céges sztenderd.)
  • Az előbb leírtam, de leírom még egyszer: látszik OWA-ból. Azaz a világ bármely pontjáról, ha az OWA ki van publikálva.
  • Gyárilag beépítve jön egy Default Retention policy. Ha egy felhasználónál engedélyezem a Personal Archive-ot, akkor ez élből ráesik. A tartalma: a két évnél öregebb leveleket kidobja az archívba.
  • Archív kvótának a Microsoft 30 GB-ot ajánl. (Mondjuk egy ekkora postaládától a 2007-es Exchange esetében biztos infarktust kaptunk volna.)
  • A Personal Archive-ot le lehet csatolni egy felhasználó postafiókjáról és 30 napon belül oda lehet adni más felhasználónak.

Végül néhány sceenshot arról, hogyan is néz ez ki valójában.

Nagyítás

Így kell engedélyezni egy felhasználónál. Nem egy pilótavizsgás eljárás.

Nagyítás

Imhol a konfigurálási lehetőségek: átírhatjuk a nevét.

Nagyítás

Itt pedig a kvótát állíthatjuk be.

Természetesen nem csak egyes postafiókonként tudjuk a személyes arcívumokat menedzselni: shellből teszőleges rugalmassággal állíthatunk elég sok mindent.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *