AuthorJoeP

Linkedin

Hm… ez egészen izgi. Kiváncsi vagyok, mi sül ki belőle.

cikk

Óvatosan az adatbázissal

Ez érdekes. Őszintén szólva, még nem merültem el a 2013-as Exchange rejtelmeibe, pedig már itt van az sp1 a cu1, lassan lehetne. Egyelőre inkább csak olvasgatok.
Például ezt az írást. Paul Cunningham emel ki egy első látásra meghökkentő mozzanatot az Exchange 2013 lelkivilágából: ha létrehozol egy mailbox adatbázist, akkor a cu1 utáni Exchange már figyelmeztet, hogy légy olyan kedves, indítsd újra az Information Store szolgáltatást. Ez, mint tudjuk, az összes adatbázis le- és visszacsatolását jelenti, azaz kemény szolgáltatáskiesést.

Azért ez megérdemel egy ‘ejha!’ füttyentést.

Aztán jön a magyarázat és ettől már valamivel érthetőbb lesz a helyzet, különösen, mivel kedvenc sorozatszereplőm, Scott Schnoll is feltűnik a darabban. Arról van szó, hogy a 2013-as Exchange (már az RTM is, csak az nem figyelmeztetett) nem egy az egyben foglalja le a memóriát az Information Store-nak, mint a korábbi verziók, hanem adatbázisonként. Azaz ha megjelenik egy új fiú a játszótéren, akkor mindenkinek abba kell hagynia a játékot, majd az IS újrakezdéskor igazságosan újraosztja az erőforrásokat.

Ettől persze még meredek volt így megoldani a problémát, de szerencsére tényleg nem olyan sűrűn szoktunk adatbázisokat létrehozni. Innentől pedig már csak a szervízhétvégéken fogunk.

ps.
A DAG üzemeltetőknek egy fokkal jobb a helyzetük, ók egy switchover/switchback párossal megúszhatják a leállást.

Sémák és változásaik

Aki szeret elmélyedni a részletekben, annak ajánlom a figyelmébe ezt a word doksit: az összes olyan sémamódosítást tartalmazza, melyeket a 2003-as verzió óta az Exchange okozott, beleértve magának az Exchange-nek a belépését is a címtárba.

Mint a régész

Valamiért ez a cikk a privát blogba került bele, pedig simán illik ide is, méghozzá a szívás kategóriába. Sőt, a nagyon nagy szívás kategória sem lenne túlzás.
Csak hogy összezavarjam az ellenfelet, a történet végét itt írom meg.

Miután az éles szervert többször is betérdeltettem pusztán csak azzal, hogy belenéztem néhány public folderbe, kitaláltuk, hogy bevirtualizáljuk(1) az egész cuccot, atombiztosan elszeparáljuk az éles környezettől és azt már piszkálgathatom. Hogy mennyire ment könnyen a virtualizálás? Sajnos a kolléga nem ír blogot, pedig nagyban tudná vele javítani a közhangulatot. Amekkorát szopott vele, ahhoz képest egy átlag IT jómunkásember élete hawaii pihenés.

(1) A virtualizálás rendszeresen behalt, végül disaster recovery alapon backupból állt fel a rendszer.

Oké, röpke 2-3 hét alatt elkészült a tesztrendszer, odáig, hogy már futott az Information Store szolgáltatás az Exchange szerveren. Csak hogy tisztázzuk a játékteret: Windows 2003 STD, Exchange 2003 STD, külön gépen Windows 2003 STD domain controller.
Ezt a rendszert már sokkal bátrabban tanulmányozhattam. Mit mondjak, egyik döbbenetből a másikba estem. Először találtam néhány public foldert, ahol 100000 fölött volt az elemszám. Aztán találtam egyet, ahol 200000 fölött volt. Aztán beléptem az admin nevében és a postafiókjában, az elküldött elemeknél – írdd és mondd – 2000000 fölött. Ha esetleg gondot okoznának a nullák, akkor leírom betűkkel is: kétmillió feletti elemszám. Standard 32 bites Windows szerveren, melynek nem lehet 3 GB-nél több memóriát adni.

Párbeszéd.
– Az Exchange alapvetően a memóriában dolgozik – jelentettem ki.
– Csak nem a miénk – vont vállat a helyi ember – A miénk kizárólag diszkre.

Kitérő.
Egyszer valamikor egy nagyobb cég rendszereit tekergettem, mint szerver adminisztrátor. Szintén Exchange 2003. A szerver nem muzsikált túl jól, ezért kihívtunk egy Microsoft rapid mérnököt, vizsgálja át és mondjon róla véleményt. A csajszi szó szerint ledobta a haját, amikor megtudta, hogy néhány felhasználónál vannak olyan folderek, melyekben 60000 feletti az elemszám. Erre a számra mondta azt, hogy borzalmasan sok, csoda, hogy egyáltalán működik a szerver.
Kitérő vége.

Nos, mint ahogy korábban is írtam, ez a cég az Exchange platformra tette a… a mindent. Gyakorlatilag ezen megy a teljes céges workflow. Ezt kellett feltérképeznem.

Kitérő.
Az Exchange 2000-ben jelentek meg az event sinkek. Rögtön kétfajta is lett belőlük: store sinkek és transport sinkek. Az előbbi az adatbázismotorra figyelt, az utóbbi az smtp motorra. Sinket úgy lehetett létrehozni, hogy a fejlesztőember megírta a kódot, akár vbscriptben, akár vb-ben, de úgy emlékszem, írhatta C#-ban is. Ebből aztán gyártott egy COM objektumot és beregisztrálta a Windows-ba. Nem mennék bele a részletekbe, de a kétfajta sinknek más volt a beépülési technikája. A store sinkek látszódtak a Component Services konzolban, a transzport sinkek viszont nem, ezeket csak egy spéci szkript segítségével lehetett kezelni. A sinkek úgy működtek, hogy rákapcsolódtak egy eseményfigyelőre (ezeket kezelte az Event Service) és ha az bekövetkezett, akkor elindult a hozzájuk rendelt kód. Aztán a Microsoft látta, hogy ez így nem igazán jó. 2005-ben ezt az egészet – beleértve a webstore-hoz kapcsolódó matyizást is – kitette egy külön termékbe, ez lett a Sharepoint. Az Exchange 2007-ből eltűntek a transport sinkek, helyettük bejöttek a transport agent-ek. Az Exchange 2010-ből pedig eltűntek a store sinkek is.
Kitérő vége.

Az én vizsgálódásomnak az volt a célja, hogy a workflow milyen komponenseket használ. Ha például van benne transport sink, akkor megette a fene, mert ekkor már a 2007-es Exchange-re sem tudunk áttérni. Nem kicsit nehezítette a feladatot, hogy az egész roppant bonyolult rendszerről semmilyen dokumentáció nem volt, és akik készítették, mára elérhetetlenek. A rendszer csak úgy ketyeg magában.

Az első eredmények biztatóak voltak. Az smtpreg.vbs szerint transport sink nincs. Store sinkből csak a CDO for Workflow (CDOWF) volt beregisztrálva. (Innovation never stops.) Ez gáz, mert ez a CDO a 2007-ben megszűnt, de ha nem használják, akkor simán mehetünk tovább, akár a 2010-es verzióig is. Honnan tudjuk, hogy használják-e vagy sem? Ki kell nyerni a rendszerből az összes kódot és át kell vizsgálni. Bagatell.

Hol lehet kód? Custom sink nincs, tehát egyedi COM objektum sincs. Lehetnek még speciális formok, melyek mögött ott figyelhet egy-egy szkript. Nos, ilyenből rengeteg volt. Külön nehezíti a helyzetet, hogy a custom formok is több helyen lehetnek: létezik egy központi form tároló a public folder hierarchiában, külön el lehet helyezni formokat az egyes public folderek tulajdonságai között, emellett lehetnek formok a felhasználók postafiókjaiban is. Csak hogy érezzük a nagyságrendet: a központi tárolóban volt tíz egyedi form, emellett volt több tízezer public folder, melyeket – dokumentáció híján – egyenként kellene végignézni, hogy publikáltak-e a folder adatlapjába egyedi formot, plusz ott volt valami ezer kliens, akiknek a cachelt profiljába töltődtek le különböző formok. Ja, és a céges IT folyamatok között szerepelt egy olyan lépés, hogy az Outlook 2003 telepítésekor fel kellett telepíteni egy setup.exe segítségével két darab saját fejlesztésű dll-t, melyekről persze senkinek nem volt semmilyen infója. Az egész cucc csak max. Outlook2003-mal(2) működött és max. 32 bites XP-n. (Ez persze elég rendesen bebetonozta a céget a kőkorszakba.)

(2) A szkriptekben volt egy verzióvizsgálat. A lehető legbénább módon. Azt vizsgálta, hogy a kliensoldali CDO verzió első 3 karaktere egyenlő-e(!!!) az ‘1.2’ karakterlánccal. Azaz az Outlook2003 CDO verziószáma (1.21) még átment a vizsgálaton, de az Outlook 2007 CDO verziószáma (6.5) már nem. Aztán hogy felülről kompatibilis-e az új CDO, az más kérdés.

Szóval hajrá.

Átnéztem több száz public foldert. (Nyilván egy bizonyos mélység alá már nem mentem le, meg a nevek is beszédesek voltak.) Első körben találtam 37, szkripttel is rendelkező egyedi formot, szanaszét a rendszerben. (Később kiderült, hogy ennél jóval több van, de ekkor már mindegy volt.) Ezeket átbogarásztam és örömmel tapasztaltam, hogy semmi eseményfigyelés sincs bennük, egyszerű vbscript és MAPI.

Csakhogy. Két dolog is nyugtalanított.

  • A helyi emberünk szerint, ha leáll az Event Service, akkor összedől a workflow is. Márpedig ha minden az átnézett formok alapján működik, akkor nem kellene, hogy függjön a szolgáltatástól.
  • A formok alapján rekonstruáltam a folyamatot, majd összevetettem a valós folyamatokkal, mármint azokkal, melyeket a felhasználók tapasztalnak. És volt egy lyuk. Egész egyszerűen voltak olyan lépések, melyek semmelyik formban nem szerepeltek, szabály sem volt rájuk, mégis megtörténtek. Ráadásul ennek a hiányzó folyamatdarabnak erősen eseményvezérelt szaga volt. Csak hát… nem volt custom sink.

Mese nincs, meg kell nézni megint az éles rendszert. Az egyik nap bementem az ügyfélhez, és az egyik informatikus kollégájukkal elkezdtük vizsgálgatni az éles rendszert. Naná, hogy lefagyott. (Fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyok túl népszerű ember arrafelé.) De mielőtt kinyírtuk volna, találtam valami teljesen meglepőt. Az ő Outlookjában a Public Folderek tulajdonságlapján volt egy plusz fül, Agents néven. És amögött szkriptek voltak. Rengeteg. Mármint rengeteg foldernél egy-egy szkript.

Legalább annyira zavarban voltam, mint Pinokkió anyák napján. Mi ez???

Utánaolvastam. Aztán a fejemhez kaptam. Dinoszaurusz: event szkript.

Kitérő.
Talán az 5.0, talán az 5.5 Exchange-ben debütált, valamikor 1997-98 környékén az Event Service. (Nem biztos, hogy pontosan emlékszem, cefet régen volt.) Egyértelműen Lotus Notes behatásra: az MS is szerette volna, ha a levelek mozgására lehetne valami folyamatot építeni. A beavatkozási lehetőség szkriptek segítségével történt, ezek voltak az event szkriptek. Egyszerűen megírtuk a szkriptet – figyelve benne egy bizonyos eseményt, pl. új elem érkezését a folderbe, aztán mellétettük a hozzá kapcsolódó akciót – majd ezt a szkriptet a folder Agents fülén beadtuk. Itt még voltak olyan finomságok, hogy magát a szkript futását is lehetett állítgatni. Ez az elképzelés nem jött be, ehelyett vezették be az Exchange 2000-ben a sinkeket, de kompatibilitási okokból a szkripteket is megtartották, egészen a 2003-as verzióig.
Kitérő vége.

Azaz nekem nem 10 évvel ezelőtti technológiát kellett felderítenem, hanem 15 évvel ezelőttit. Ja, hogy a tesztrendszerben miért nem láttam ezt a fület? Mert nem mindig látszik. Csak, ha megfelelő (Atyauristens) jogosultsággal lépünk be és az Outlookban nem cachelt a profilunk.

Oké. Nézzük. Rögtön az első vizsgált szkriptben ott figyelt a Folder_OnMessageCreated() függvény, azaz a custom script megrántotta a Scripting Agent COM objektumot, mely viszont rendszeresen rángatja a CDO-t, illetve azon keresztül az Event Service-t. Melyik CDO-t? Itt már elbizonytalanodtam. Oké, az 5.5 esetében ez nem volt kérdés, akkor az 1.1-es volt. Mivel a 2003 alatt is megy, így valószínűleg elboldogul az 1.2x változattal is. Vagy ott már a CDOWF kell neki? Hiszen mi más miatt lenne az ide feltelepítve? De itt már megint zavarban vagyok, mert mintha a CDOWF-et nem lehetne direktben piszkálni, hanem a benne lévő sinket kellene hivogatni saját alkalmazásból, melynek viszont látszódnia kellene a Component Services-ben is. Talán. Másfelől, ha a sima CDO 1.2-t használja, akkor is gáz van, mert a 2007-ben már az sincs benne. Viszont állítólag fel lehet rá telepíteni. Ilyet láttam már, a T-online szakértője szenvedett véresen hetekig, mert a Onebridge nem tudott együttműködni az Exchange 2007-tel, még azután sem, miután feltettük a szerverre a Onebridge által kötelezően igényelt CDO 1.21-et. Végül a CDO1.2-nek valamilyen korábbi, azóta már nem beszerezhető változatával oldották meg, ha jól emlékszem. De legyen. És akkor mi van? Mennek-e az 1997-es event szkriptek a 2007-es Exchange-en? Amikor már az utódjának tekinthető sink technológia egyik felét is visszavonták? Amikor már a szkriptelés Powershellből megy? A neten semmit sem találtam, egy-két bizonytalan fórumbejegyzéseken kívül. Egyszerűen ez a két fogalom – event script és Exchange 2007 – nem szerepelnek egy lapon.
Szóval tipródtam egy csomót, aztán egyszer csak megtaláltam a választ:

Event service
No longer available. Retain a computer that is running Exchange 2000/2003 in the Exchange 2007 organization if you need this functionality.

Na, ezzel a megoldással csak adnánk egy pofont a szarnak. Mixelt 2003/2007 rendszer üzemeltetése önmagában is nehézkes, de egy ilyen egyedi, átláthatatlan workflow-val együtt kezelhetetlen rémálom lenne, miközben semmit sem vinne előre, mert a leginkább erőforrásigényes, leginkább sérülékeny folyamat továbbra is a meglévő, harmatgyenge 2003-as szerveren futna.
Verdikt: a szerver kurvára nem upgradelhető.

Ez már nem is történelem, hanem mitológia.

ps.
Hangulati aláfestésként egy Dilbert rajz.

Visszanyomás

Habár szerintem már nincs olyan Exchange-közeli ember, aki ne hallott volna az elbökött bevezetése miatt felettébb rossz hírnévre szert tett back-pressure folyamatról, de még mindig van hús a csonton, melyet le lehet rágni.

Ügyfél. Exchange 2007, délután fejreáll. Szaki elkezd nyomozni, megállapítja, hogy elfogyott a C:-n a hely (hiába, hol legyen az smtp queue), elkezdi átrakni a D:-re, de aztán gyorsan el kell mennie máshová, telefon nekem, hogy fejezzem be. Az ilyen hívásokban benne van minden, amiért öröm élni: ideges ügyfél, fejreállt levelezés és egy más ember által elkezdett, de aztán félbehagyott megoldási folyamat.
Szerencsére a probléma tényleg egyértelmű volt: világosan ott figyelt a logban, hogy a queue log-ra kalkulált hely elfogyott, azaz a pánikindikátor 97%-on állt, és ekkor az Exchange már lelövi a levelezést.

Emlékszem, anno mennyit anyáztuk ezért az Exchange fejlesztőket, pedig alapvetően igazuk van. Úgy döntöttek, hogy az adatbázisok – és a 2007-estől már a queue is adatbázis – konzisztens állapota fontosabb, mint a szolgáltatás megléte, azaz ha már borzasztóan kevés a hely, akkor elindítanak egy clean shutdown-t, még mielőtt az elfogyott hely miatt dirty shutdown következne be. Viszont az anyázás is jogos volt, ugyanis az első verzióban a kevés hely az 5GB-re volt belőve. Persze, hogy nem értette az egyszeri admin, hogy most mi a fasz baj van, amikor a 10 GB-s diszk fele még szabad? Cifrázta a helyzetet, hogy nem esett le, sőt, a tapasztalataim szerint még ma sem esett le sokaknak, hogy a queue is adatbázis, tehát bőven hagyni kell neki helyet. És legfőképpen nem a meglehetősen elhanyagolt C: partíción tárolni.

No, mindegy, a kollégától megtudtam, hogy elindított egy szkriptet, mely átmozgatja a queue-t a D: meghajtóra, a folyamat le is ment, de valami még nem kerek, mert továbbra sem indul a el Transport service. Ekkor tovább szürkült a tekintetem. Valahogy nem szeretem, ha az ilyen kényes lépéseket szkriptből futtatjuk, különösen akkor nem, ha maga a mozgatás nem bonyolult és ráadásul jól dokumentált is. Így kezdhettem azzal, hogy leellenőriztem a szkriptet.
Ránézésre minden rendben. Jogosultságok beállítva, ahogy kell, az edgetransport.exe.config fájlban is korrektek a queue bejegyzései. A Transport service pedig elindult, majd pár másodperc múlva megállt.
Hmm.
Eventlog. Azt írja, hogy valami process fogja a queue adatbázist, az Exchange nem fér hozzá.
Vírusirtó. Tuti. A rohadt anyját. Megnéztem és így legyen lottó ötösöm. Valós idejű fájlvédelem bekapcsolva, a kivételek között nem szerepelt az új queue könyvtára. Felvettem. Erre az antivírus program közölte, hogy ehhez újra kellene indítani a gépet.
Hívtam a helyi embert.
– Te, újra kellene indítani az Exchange szervert. Gondolom, nem probléma, mert úgysem megy a levelezés.
– Ööö, ez nem Exchange szerver, hanem SBS. Ezen megy a cég mindene.
– Oké, értem. Újraindítható?
– Nem igazán.
– Tőlem. De addig nem lesz levelezés.
– Khm. Megkérdezem az ügyfelet.

Hamarosan jött a telefon.
– Újraindítható. Akár többször is.

Gondolom, mindenkit hazazavartak, hogy mára vége a munkaidőnek. Szeretem az ilyen rugalmasságot.
Restart. Transport service? Megint áll. Nofene, nofene. Eventlog. Ugyanaz. Valami fogja az adatbázist.
Itt hirtelen elfogytak az ötleteim. Oké, ismerem a Process Explorert, de általában csak a legvégső esetben használom. Kell itt még lennie kézzelfogható magyarázatnak.
Böngésztem tovább az eventlogot és hoppá! Nem csak egy hibaszál van, hanem kettő. Az egyik ez a ‘valami fogja a queue-t’, de van egy másik is, mely nem a szolgáltatás indításakor keletkezik, hanem rendszeres időközönként. Hogy mit mond? Hát, ez elég fura. Az a baja, hogy nem tudja meghatározni a D: meghajtóra jellemző minimális allokációs egység értékét. (Vagy valami hasonló. Nem írtam fel, meg egyébként is, magyar nyelvű szerver.)
Még csak nem is hallottam hasonlóról, de elméletileg okozhatja ez is a bajt. Gugli. Nem mondanám, hogy túl sok találatot kaptam, de ugye az ideális keresés az, amikor csak egy találat van, de az pont az, ami kell. És volt is egy elgondolkodtató cikk: azt írta a hapi, hogy ahhoz, hogy az Exchange 2007 adatbázist tudjon üzemeltetni egy meghajtón, a Network Service számára FC jogot kell adni a gyökérkönyvtáron. Csak. Megnéztem. Nem volt. Hjaj. Megadtam.
Persze, hogy elböktem. Nem mentem be az Advanced gomb mögé, hanem csak nyomtam egy OK-t. Erre elkezdte hozzáadni a Network Service-t a D: meghajtó összes objektumához. Vártam 5 percet. Aztán kimentem konyhába, megvacsoráztam. Fél óra. Visszajöttem. Még nem fejezte be. Na, ja: SBS, azaz fájlszerver is. Aztán lelőttem: mivel ez addicionális jogadás, így nem lesz belőle senkinek sem baja, ha a fájlok felénél nem lesz benne a Network Service a listában. Különben is, ha elindul az Exchange, akkor rendezem a jogosultságokat.
A lényeg: a gyökér most már jó. Transport Service restart… aztán pár másodperc múlva megállt.
Ilyen nincs.
Aki rendszeresen hárít el incidenseket, tudja, milyen érzés ez. Amikor sokadjára állítasz fel valamilyen hipotézist – egyik zseniálisabb, mint a másik – aztán feltúrod az internetet, hogyan lehet a feltételezett akadályt eltakarítani, majd valahogy el is takarítod, aztán hátradőlsz… és nem, az incidens nem szűnik meg.
A végén tényleg használnom kell a Process Explorer-t.
Aztán eszembe jutott még valami. Az a nyűves antivírus szoftver. Nem lehet, hogy az nem engedi elérni a D: gyökeret? Most már nem finomkodtam, kikapcsoltam a realtime fájlvédelmet. Service restart… és… és még megy… még mindig megy… nocsak, még mindig… eventlog… semmi. Ez megjavult.
Hátradőlés. Huh.
Aztán a következő kérdés: hogyan tovább? Mondjam azt az ügyfélnek, hogy ne használjon fájlszintű vírusvédelmet? Egy fájlszerveren? Háát, izé. Akkor inkább próbáljuk meg a két rendszert összenutolni, hátha elketyegnek egymás mellett. Drasztikus kísérlet #1: visszaindítottam a realtime védelmet. A Transport service meg se rezdült. Jó jel. Drasztikus kisérlet #2: bekapcsolt realtime védelem mellett újraindítottam a Transport szolgáltatást. Elindult. Sőt. nem is állt le. Még jobb jel. Tehát elég volt meghatároznia azt az allokációs egységet egyszer, utána már nem piszkálja a gyökeret. Drasztikus kisérlet #3: szerver újraindít. Transport service ugyanúgy megy. Tehát a meghatározott értéket nem a memóriában tárolta, hanem ki is írta valahová.
Oké. Case solved.

Tanulság?

Van az Exchange adminok egyes számú posztulátuma:
“Mindig a víruskereső a hibás.”
Nos, ezt meg kell változtatni a következő formulára:
“Mindig a víruskereső a hibás, még akkor is, ha látszólag ártatlan.”

Az állandóan kinyírt rekord esete

Telefon az ügyféltől: nem tudja, mi van, de hülyén viselkedik az Exchange. Például nem lehet postafiókot létrehozni, pedig tegnap még lehetett, ráadásul a hibaüzenet is zavaros.
A hibaüzenet tényleg elég zavaros volt. Megnéztem az eventlogot, tele volt szórva AD hibával. Oké, akkor nem is az Exchange hülye, hanem az AD. Vizsgáljuk meg.

Alapvetően egyszerű felállásról volt szó, két DC, az FSMO szerepkörök szépen elosztva, mindkettő GC. Ezek melllett pöfögött egy Exchange szerver. Tényleg nem bonyolult.

Nézzük az AD-t. Teljesen meggárgyult. A címtárreplikáció szétesett, a DC1 gyakorlatilag eltűnt a rendszerből. DNS. AD integrált. Az SRV rekordok rendben. Akkor miért nem látják? Azért, mert az A rekordja tűnt el. Azaz az SRV rekordok alapján az Exchange is, meg minden más gép is kereste volna (RIDm/PDC/IM/GC is a szerencsétlen), de az A rekord híján nem érték el. Oké, ez egyszerű eset. Az egyik irányban működött a replikáció, így felvettem az A rekordot az egyik gépen, meghúztam a replikációt, átkerült a másik gépre is, pár perc és teljesen helyrejött az AD.
De miért tűnhetett el az A rekord? Két lehetőség van, dinamikus rekord volt, és a scavenge kinyírta, vagy valaki direktben törölte. Megnéztem a beállításokat, de semmi. Azaz nem volt beállítva takarítás, hiába járt le egy bejegyzés, attól az még bent maradt a zónában. Akkor maradt a manuális törlés. Lesz egy kínos beszélgetés a helyi rendszergazdával.

Na, mindegy, nézzük, mit lépett a rendrakásra az Exchange? Új postafiók… és ugyanaz a hiba. Ne te, már. Hát meggyógyítottam a címtárat! Itt van, ni: nslookup dc1… nincs ilyen rekord. Mi van? Visszatekertem a DC-re, megnéztem a zónát: tényleg eltűnt a bejegyzésem. Izé… lehet, hogy mégsem a helyi rendszergazda törölget? De akkor ki? A scavenge ki van kapcsolva mind a két DC-n, meg egyébként is, statikusnak vettem fel a rekordot. Vegyük fel újra. Hátha most nem tűnik el. (Ez a legnagyobb marhaság, reménykedni abban, hogy csak elégszer kell próbálni, aztán egyszer jó lesz. De legalább megy vele az idő, lehet gondolkodni.) Kábé 10 perc után a rekord megint törlődött, méghozzá a DC1 törölte. Egy botor próbálkozás: DC1 netlogon service újraindít, de semmi.

Azt hiszem, valami érdekeset fedeztem fel: fekete lyuk az informatikában.

Gondolkodjunk.
AD integrált DNS zónában egy rekord törlése az valójában meglehetősen bonyolult folyamat. Egyrészt van magának a dinamikus DNS-nek a törlési folyamata (lejárat, érzékenység, scavenge időzítés), másfelől pedig a rekord maga is egy AD objektum, azaz elosztott, multimaster replikált adatbázisban lakozik. Sírkő. (Ha esetleg valaki nem lenne tisztában vele: elosztott, multimaster adatbázisban nem egyszerűen törlünk, mert az nehezen replikálódna át. Ilyenkor az objektum kap egy sírkövet, miszerint már valójában halott, és ez a sírkő feltét replikálódik. A sírkövön szerepel az is, hogy meddig tartózkodik még az objektum az adatbázisban. Utána eltűnik, sírkövestől együtt.)
Jelen esetben a dögeltakarítás (scavenge) nem működött, tehát csak a sírkövezésre kellett koncentrálnom. Mivel AD objektumról van szó, értelemszerűen elő kellett kapni az Adsiedit-et. (Vigyázat, a DNS zónákat nem ajánlja fel helyből, nekünk kell tudnunk, hogy milyen szintű integrációt állítottunk be és annak megfelelően beírni vagy a DomainDNSZones vagy a ForestDNSZones partíciók DN értékét.)
És igen, szépen ott is volt a kinyírt rekord, a dNSTombstoned tulajdonsága pedig True. Tehát akármi is nyírta ki, az az AD szintjén történt. Visszabillentettem az értéket False-ra, és hátradőlve vártam, hogy megjelenjen a DNS konzolban is. (A netes forrásom szerint meg kellett volna jelennie.) Hát, nem. Ez a rekord szégyenlősebb volt annál. Akkor most mi van? Rosszabb már úgysem lehet a helyzet, kitöröltem Adsiedit-ből is, aztán a konzolból újra létrehoztam. Erre visszajött a rekord, a változója üresen állt, ellenben létrejött mellette egy tipikusan sírkövezéskor előforduló, név+guid nevű objektum is. Na, ebből mi lesz? Vártam tíz percet. Az lett, hogy az eredeti rekord eltűnt, a guidnevűből eltűnt a guid, maradt egy bejegyzés, de a tombstone már be volt kattintva. Azaz eltűnt a törölt, az új vette át a helyét, de az is egyből töröltre jelölt lett. A nénikéd.

Akkor workaround. Villámkezű Joe. Felvettem újra az A rekordot, meghúztam a replikációt, AD helyreállt, gyorsan átmozgattam az FSMO-kat a DC2-re, GC a DC1-en lekapcsol, újból meghúztam a replikációt, az Exchange szerveren a DNS kliens beállítást átírtam a DC2-re, magán az Exchange-n is mindenhol beállítottam, hogy a DC2-t használja. AD Topology (és vele még 7 egyéb) service újraindít, IISreset. Gyors ellenőrzés, még megvolt a DC1 rekordja. Oké, teszt. Új postafiók. Ugyanaza a hiba.

Vicces. Mindez péntek délután.

Ekkor vettem a fáradtságot, hogy értelmezzem az Exchange egyébként borzasztóan nem odaillő hibaüzenetét. Vazzeg. Azt írja, hogy az Address List service hülyült be. Az viszont valójában a System Attendant, mely kimaradt a nagy újraindítási hullámból. Restart. Postafiókteszt. Működött. Hurrá. DC1 bejegyzés? Már eltűnt. Most ez is hurrá, mert ez azt jelenti, hogy az Exchange már megy, a DC1-től függetlenül, azaz innentől ráérek az állandóan kinyírt A rekorddal foglalkozni.

A gond csak az, hogy semmi ötletem nem volt. Áttúrtam a netet, remek írásokat találtam arról, hogyan lehet auditálni a DNS-t, ahhoz, hogy elkapjuk a rekordtörlő rendszergazdákat. De itt magát a rendszert kellett volna elkapni, arra meg nem vonatkozik az audit. Végül úgy döntöttem, hogy marad az atombomba. Életre rángatom megint az AD-t, aztán DC1 demote (és bízom benne, hogy lemegy 10 perc alatt), az immár member szervert átnevezem, aztán DC3 promote.
Előtte feltettem a teavizet. Míg a konyhában kortyolgattam a teát, eszembe jutott, hogy adjunk egy esélyt a mágikus újraindításnak. Veszíteni nem veszítek vele semmit. A tea után meg is történt a restart – és csodák csodája, egyből létrejött a DC1 A rekordja! Igaz, dinamikus bejegyzés lett belőle, ezt gyorsan átírtam statikusra… és vártam. Elég sokat. 25 perc után kezdtem csak elhinni, hogy meggyógyult az AD, hiszen továbbra is élt az A rekord. Romeltakarítás.

Case solved. (Azt most ne firtassuk, hogy hétórányi szopást tudtam volna megúszni, ha egyből a restartot választom.)

Hogy mi volt az a rejtélyes krokodil, mely tíz percenként előbújt és leharapta az AD-ból a DC1 A rekordját, azt nem tudom és valószínűleg nem is fogom megtudni. Annyit sikerült kiderítenem, hogy két héttel ezelőtt volt egy áramszünet, mely levágta a Hyper-V hostgépet és nyilván mentek vele a virtuálisak is. (Pl. a DC1.) Utána minden visszaindult és látszólag rendben is volt. Látszólag. A mai napig.

ps.
Mondjuk, nekem még igen büdös volt az el-eltűnő A rekord objektum dSCorePropagationData tulajdonságának az értéke is. A DC2 esetében a tulajdonság értéke 0x0 volt, amikor a DC1 megjavult, akkor az övé is, de amíg rossz volt, addig az aznapi dátum volt benne. Sajnos nem találtam semmi infót, hogy konkrétan ennél az AD objektumnál ez a tulajdonság mire szolgál (úgy egyébként az öröklődés szabályozásához van köze, de ennyi a konkrétum: “This attribute is for internal use only”). Ráadásul még csak nem is módosítható.

Exchange patch és egyebek

Nemrég megkérdezték tőlem, miért paráznak az Exchange adminok a hotfixek telepítésétől. Megemlítettem, hogy két olyan esetről is tudok, amikor egy-egy rollup pack hazavágta a rendszert, és a kardjukba dőlt adminokat nem igazán vigasztalta, hogy az MS később visszavonta a csomagokat.

Nos, itt egy újabb csapda. Azt írják az Exchange blogon, hogy habár a Windows Update / WSUS / SCCM mind lelkendezve ajánlja ki az opcionális frissítések között a Windows Management Framework 3.0-t – igen, benne a csábos Powershell 3.0-val – az Exchange 2007/2010-et futtató gépekre inkább ne telepítsük. Ha mégis feltennénk, számíthatunk arra, hogy a rollup packok nem települnek fel, illetve az EMS begolyózik. Szóval óvatosan.

Agysebészet kőbaltával

Nem, most nem Matolcsyról fogok beszélni. Bár vad dolgok ebben az írásban is lesznek.

Habár az előzményekről már esett szó a privát blogomban (itt és itt és itt) – leginkább dühöngés és káromkodás formájában – de itt, ebben az írásban valamelyest újra felelevenítem ezeket, immár higgadtabban és szakmai szemmel.

Tehát a jelenség az volt, hogy 9-én este, amikor le akartam játszani egy videót a médiailag felturbózott Windows 2008 R2 szerveren, elment a hang, illetve beszaggatott a kép, minden lejátszóprogramban. Már amelyik egyáltalán elindult. Bementem a Control Panel / Programs panelbe, kiszórtam az összes Creative programot és drivert, emellett kiszórtam mindent, amit felesleges hulladéknak, telepítési szemétnek tartottam. A videólejátszás rögtön megjavult, a hang nyilván nem, de egyfelől írtam Jánosnak – akitől a hangkártyát kaptam kipróbálásra – hogy mi is ennek a szutyoknak a pontos neve, másfelől megrendeltem egy párezer forintos USB hangkártyát, mert több helyen is írták, hogy a HP ML110 PCI csatija nem annyira szereti a hangkártyákat.
Reggel, még az ágyban, átfutottam az éjszakai leveleket, ott volt benne a hangkártya pontos neve. Gut. Úgy pizsamásan lementem, lekaptam a Creative oldaláról a Microsoft(!) által írt drivert, feltettem, kért egy újraindítást, leokéztam… aztán kék halál.

From Segédlet
From Segédlet

Oké, láttam már ilyet, hibás drivertől nem ijedünk meg. Last good configuration. Megint kék halál. Nofene. Safe mode. Ugyanaz. Ekkor felejtettem a konyhában a kávémat. A safe módban látható volt, hogy a classpnp.sys betöltésével van a baj. Jobb híján rákerestem a neten… és rámdőlt a világ. Mint földrengéskor a tízemelet. Vajákolások, kinlódások, jószándékú, de fogalmatlan topicok, hosszan elnyúlva, aztán egy-két értelmes bejegyzés, melyek azért adtak némi támpontot és ötleteket a továbbhaladáshoz. A továbbhaladást értsd úgy, hogy egyre beljebb a mocsárba. Az első nap végén eljutottam oda, hogy realizáljam, őrült nagy baj van, de még azt se tudom, hogy a Windowsban, a hardverben, vagy a Biosban. János szerint a Creative programozóinál csak az Adobe programozói idiótábbak, szóval ő a maga részéről arra tippelt, hogy a hangkártya driver vágta haza a rendszert. Nekem meg kiesett a fejemből, hogy ez MS driver volt, és hát azért az MS csak nem öli meg a saját rendszerét. Viszont a rossz driver mellett szólt, hogy a Startup Repair is azt üzente, hogy BadDriver. Attól meg végleg kikattantam, hogy egy driver hogyan tud megölni egy szerver operációs rendszert.
Az egész napot pizsamában nyomtam végig, kaja nélkül. Hajnalban hullafáradtan dőltem bele az ágyba.
Reggel folytköv. Pizsama, a dohányzóasztal, mint szék. Éjjel még támadt néhány ötletem, azokat ki akartam próbálni, illetve előkészíteni az újratelepítést. Az ötletek közül egy sem működött, a telepítéshez összeraktam mindent (ez sem volt egyszerű, de most ne részletezzük)… aztán fellázadtam. Hagytam a francba az egészet, reggeliztem, zuhanyoztam, melegítőt cseréltem, főztem egy kávét… szóval megpróbáltam kultúrembert faragni a két napja széjjelfrusztrált gnómból.

Ez a szünet mentette meg a gépemet.

Közben ugyanis a blogbejegyzésben megjelent egy komment, melyben újabb ötletek voltak, illetve nem sokkal később egy másik, amelyikben volt egy link. Egy olyan írásra mutatott, melyet olvasván tátva maradt a szám. Bakker, ez pont az én történetem! Fura volt látni, mert az a több száz bejegyzés, melyet az utóbbi másfél napban olvastam, mind úgy nézett ki, mintha az én esetem lett volna, de aztán mégsem. Ez viszont pontosan az volt.

Amikor telepítettem a segédprogramokat, valamelyik (VLC? K-Lite? DaemonTools? Egyéb?) felajánlotta, hogy felrak egy McAfee Scan nevű cuccot. Habár az MSE már fent volt, de tapasztalataim szerint az eléggé harmatos, ezt a gépet pedig négyen fogjuk gyötörni, köztük két húszéves padaván, szóval úgy gondoltam, inkább több védelem legyen, mint kevesebb. Aztán amikor 9-én este szétesett a gép, nemcsak a hangkártya drivert és segédprogramokat szedtem le, hanem sok egyéb mellett ezt a McAfee cuccot is. Ezzel helyeztem el a pokolgépet a rendszerben. Aktiválni pedig a restarttal lehetett, melyre másnap reggel, a driver telepítésekor került sor. Jó, mi? Azt hinnéd, hogy a driver ölte meg a gépet. A fene sem gondolná, hogy a McAfee Uninstall a háttérben már szétkeffentette a lemezen az oprendszert és az egész gyakorlatilag a memóriából megy.

A KB cikk a McAfee oldalára mutatott, a kettőből szépen össze lehetett rakni a történetet. Létezik egy könyvtár, a %systemroot%\system32\catroot\{F750E6C3-38EE-11D1-85E5-00C04FC295EE}\, ahol úgynevezett .cat katalógusfájlokban található minden szolgáltatásról, driverről és hotfixről minden azonosító adat. (Pontosabban a katalógusfájlok az egyes csomagok fájljairól készített hash-ek gyűjteménye, természetesen szintén aláírva.) Ezekből az adatokból a rendszer kiszed bizonyos információkat és eltárolja azokat a %systemroot%\system32\CodeIntegrity könyvtárban egy bootcat.cache nevű fájlban. Ezt a fájlt próbálja felolvasni a classpnp.sys driver. Ha nem sikerül neki, akkor megpróbálja legenerálni azt a catroot\{F750E6C3-38EE-11D1-85E5-00C04FC295EE} könyvtár tartalmából. És itt jön a balhé: ha az innen felszedett információk nem egyeznek meg a gép konfigurációjával (értsd driver, service, hotfix szinten), akkor a classpnp.sys eldobja az agyát: kék halál.

Ezek után lássuk, mit csinált McAfee.

Amikor azt mondtam, hogy uninstall, akkor fogta és azt a bizonyos guidnevű könyvtárat átnevezte(!?) temp????.tmp névre, létrehozott helyette egy üres újat… majd a fene tudja, mit tervezett vele, mert ebben a pillanatban tökönszúrta magát és elhalálozott. A gép pedig a következő újraindításkor szembesült vele, hogy a catroot\{F750E6C3-38EE-11D1-85E5-00C04FC295EE} könyvtár üres. Persze, hogy a classpnp.sys eldobta az agyát. Arra kérlek, hogy ha van előtted akár egy Windows 7, vagy akár egy Windows 2008 szerver, akkor nézzél bele ebbe a könyvtárba. Több ezer .cat fájl. Na, az ott látott szolgáltatások és driverek, illetve pecselt komponensek mind kipurcantak, mert nem volt meg hozzájuk a bootoláskor szükséges információ.
Csoda-e ezek után, hogy McAfee-t le akarják lőni Belizében?
Mondjuk, az is egyfajta understatement, hogy a Windows csak annyit mondott, hogy BadDriver. Bakker, az összes driver és az összes szolgáltatás Bad lett.

A workaround nyilván az, hogy Emergency Repair módban visszamásoljuk a temp????.tmp könyvtárból a .cat fájlokat a guidnevű könyvtárba, a bootcat.cache fájlt pedig töröljük.

Csakhogy. Nálam valahogyan a McAfee Uninstall valamelyik gonoszabb változata garázdálkodott, ez nem hozott létre temp könyvtárat, viszont a guidnevű tartalmát törölte. Ott álltam egy tök pucér katalóguskönyvtárral, úgy, hogy nem volt meg az előző állapot. Nézz bele légyszíves megint abba a könyvtárba! Hogy érzékeld a helyzetet: itt mindennek pontosan klappolnia kell: a drivereknek, a szolgáltatásoknak, méghozzá verziószámra azonosan, és persze jelen kellett lennie az összes patch katalógusfájljának, amelyik a gépen volt. Az a nyomorult classpnp.sys csak akkor indult el, ha minden egyezett.
Jópofa vadászat kezdődött. Először átmásoltam a Windows RE változatból – mely gyk. a Repair Tools opcióval indul el – a .cat fájlokat. Nem indult el. Kaptam egy bootcat.cache fájlt, bemásoltam. Kiröhögött. Újabb ötlet: ott van a szerveren egy csomó virtuális 2008 R2 szerver, szedjük ki azokból a .cat fájlokat. Windows RE alól a diskpart segédprogrammal fel lehet mountolni a vhd fájlokat, kimásoltam a {F750E6C3-38EE-11D1-85E5-00C04FC295EE} könyvtár tartalmát. Nagy levegő. Megint nem indult el. Pedig úgy emlékeztem, a host és a guest gépek azonos pecseltségi szinten vannak. Újabb ötlet: a %systemroot%\servicing\packages könyvtárban ott van az összes hotfix katalógusfájlja, küldjük még rá azt is. Le van szarva, ha több lesz. És igen, ezzel nyertünk: a három helyről összemásolt katalógusfájlokban már megvolt minden, pontosan olyan verziókkal, ahogy az a fránya kényes ízlésű classpnp.sys elvárta. Habár malmozott pár percig, de aztán kék képernyő helyett a Windows logon képernyő jött be.

Ha meglett volna a forgószékem, akkor elégedetten dőltem volna hátra.

Nyilván jött még egy nagytakarítás, a lakás gyk. tele volt romokkal, aztán rendezni kellett a kártyákat, drivereket (a találgatások során szanaszét állítgattam a registry-t), de ez már egyszerű hamupipőke munka volt, szerencsére mindent logoltam egy noteszbe.

Végezetül a Köszönet rovat. Ez az írás nem jöhetett volna létre a Microsoft nélkül. Ez kivételesen nem irónia akart lenni. Onnantól kezdve, hogy délben üdén és tisztán kijöttem a fürdőszobából és megtaláltam azt a bizonyos linket, István vezette a kezemet. Tőle kaptam az ötleteket, az én dolgom csak annyi volt, hogy utánaolvassak, megértsem, mit csinálok, majd végre is hajtsam az újabb és újabb feladatokat. A magam részéről teljesen le vagyok nyűgözve, mert egyrészt ez nem volt hivatalos bejelentés, másfelől, mint kiderült, nem is az MS sara volt az oprendszer halála – mégis teljes vehemenciával dolgoztak a hiba megszüntetésén.
És köszönettel tartozom Jánosnak is, aki a hardver irányában tett kisérletezéseimben segített.
Köszönet mindkettőjüknek.

Utállak, de ha erőszakos vagy, bejöhetsz

Elolvastam ezt az írást és kedvet kaptam rá, hogy eljátsszak az induláskor létrehozott @outlook.com accountommal. Az eredmény nem volt rossz, bár még messze nem próbáltam ki mindent.
Viszont a Gmail accountom átszippantása, az érdekes volt. Szépen beállítottam mindent, de csak egy kövér errort kaptam vissza. Az MS help szépen leírta, hogyan lehet engedélyezni a Gmail-ben a letöltést, de ezt ugyan írhatta, régen be volt állítva, hiszen mindkét gépem Outlookjából így kapkodom le, mondjuk úgy, hogy biztonsági másolatként. Más lesz itt a baki.
Meg is lett. Belépve a Gmail inboxba, láttam, hogy a fiúk nagyon óvják a postafiókomat. Azt írták, hogy egy nagyon gyanús helyről, bizonyos hotmail.com-ról valaki be akart lépni a nevemben, de ők résen voltak és nem engedték meg neki. A bestyének. Az, hogy mind a két gépemről be szoktam lépni pop3-mal és leszedem az inbox tartalmát, az nem zavarta őket. A hotmail.com, na az már igen. Én meg néztem, mint Rozi a moziban, mert a Gmail help csupa általános marhaságot írt arról, hogyan tudnám mégis engedélyezni ezt az utálatos hotmailt. Aztán a végén csak kinyögték a megoldást: menjek el egy linkre, ott nyomjak meg egy gombot, ekkor elindul egy számláló és ha tíz percen belül megint megpróbálkozom a gyanús helyről, akkor arról a címről leveszik a lockolást.
Azért félelmetes dolog ez a technika.

Testcsel

A fejlődés egész egyszerűen visszafordíthatatlan.

Nézzünk is rögtön két példát. Az Outlook blog például ezért lelkesedik:

One of the new features in Outlook 2013 that I’ve heard a lot of positive feedback about is Quick Response, which lets you write replies or forwards without leaving your inbox. This feature came about when we observed that people using Outlook often have a number of reply windows open, taking up screen space and complicating their experience of using Outlook.
To simplify the experience of responding to email, Outlook 2013 now lets you reply directly from your inbox, without the hassle of opening a new window.

Hát, igen. A válaszlevél nem új ablakban nyílik meg, hanem a gyors betekintő panelben. Ez igen. Hol is láttam utoljára ilyesmit? Már nem emlékszem pontosan, de mintha G betűvel kezdődött volna.

És mi történik közben a másik oldalon? Figyeljük meg, milyen újítást vezettek be a Gmail fejlesztői?

How many times have you been writing an email and had to reference something in another message? Saving a draft, opening the old email, and then reopening your draft wastes valuable minutes. The new compose pops up in a window, just like chats (only larger).

Azaz bevezették, hogy az új email komponálás – beleértve a válaszlevél komponálását is – immár új ablakban nyílik meg.

Csodás, nem? Ezek az egyértelmű, kiszámítható trendek. Feltételezem, mindkét helyen hosszas kutatómunka előzte meg a GUI átalakítást, ahogy az ilyenkor megszokott.

Scam

Határozottan szeretem ezeknek a jelszóbűvölő leveleknek a bumfordi, bugyutaságában is bájos stílusát.

From Segédlet

De, ugye, nem kattintunk rá?

Vissza a múltba

Kérdés jött az ügyféltől: hát mi most mit csináljunk? A helyzet röviden: lejárt a korábbi tanúsítványuk, meg szerették volna hosszabbítani, de a szolgáltató már nem volt hajlandó olyan SAN tanúsítványt kiadni, amelyikben belső név (cegnev.local) is szerepel. Ekkor viszont összedől az Exchange publikálásuk.

Első körben az volt a reakcióm, hogy szolgáltatót gyorsan kirúgni és keresni helyette egy másikat, amelyik nem ennyire vaskalapos. De mielőtt válaszoltam volna, a biztonság kedvéért futottam egy kört a guglin, és… eltátottam a számat.

  • http://help.securepaynet.net/article/6935?ci=72665&prog_id=wittyweb&isc=ssl-01
  • Ha jól értelmezem, akkor a tanúsítványszolgáltatók összedugták a buksijukat és arra jutottak, hogy az internet biztonságosabbá tétele érdekében legkésőbb 2016 októberéig mindegyikőjük visszavonja az összes olyan, általa kiadott tanúsítványt, amelynek akár a Primary Domain, akár a Subject Alternate Name mezőjében belső név, vagy privát IP cím szerepel.
    Ezzel gyakorlatilag ki is nyírták az összes olyan Exchange publikálást, ahol a belső tartományt nem split DNS alapon hozták létre, azaz a belső tartomány neve nem egyezik meg a cég külső nevével. Azaz hiába örvendeztünk pár évvel ezelőtt, hogy vége a tengernyi szopásnak, használhatunk SAN tanúsítványt az Exchange publikálásokhoz… ennek vége. Elvették a játékunkat.

    Informatikai közhely, hogy a biztonság és a kényelem egymást kizáró fogalmak: ha szigorítom a biztonságot, csökken a kényelem. Mindenki ismeri a sztorit, hogy az egyre hosszabb, egyre bonyolultabb jelszavak elméletileg növelik a biztonságot, de csak egy ideig, mert ha a felhasználó már képtelen lesz megjegyezni, akkor leírja egy papírra és kiragasztja a monitorra. Nesze neked, biztonság.
    Úgy néz ki, most is elértünk erre a szintre. Mit fog csinálni az egyszeri rendszergazda? Az, amelyiket komoly felvilágosító munkával éppen nemrég sikerült meggyőzni, hogy felejtse el a saját tanúsítványt és használjon szolgáltató által kiadottat? Szó nélkül visszatér a saját tanúsítványra. Itt olyan SAN tanúsítványt állít ki, amilyet akar, a terjesztését meg megoldja valahogyan. Mert akkorát szigorítottak a biztonságon, melyet már nem tud lekezelni.

    Illetve… van egy másik út, a mazochizmus útja. Nem, nem arra gondolok, hogy átnevezzük a tartományainkat, vagy létrehozunk egy új Active Directoryt és átmigrálunk bele mindent. Ez már nem mazochizmus, hanem öngyilkosság. Ellenben visszautazunk a múltba. Oda, amikor az Exchange 2003 publikálásoknál még nem volt SAN tanúsítvány. Persze azóta a világ sokkal bonyolultabb lett, de az elv maradt a régi:

    Végeztünk? Hát, ha szigorúan az Exchange könyvtáraira gondolunk, akkor igen. De mi is van az Outlook Anywhere mögött? Az RPC over HTTPS, mely gyakorlatilag két könyvtár az IIS default site alatt. Igen, default. Tehát ezeket is duplázni kell az új site alá. Létezik new-rpcvirtualdirectory parancs? Nem igazán. Mi a megoldás?
    Hekk.
    Meg kell keresni a default web site alatt az ApplicationHost.config fájlt, átmásolni az új site alá, majd átmásolni az rpc, rpcwithcert virtuális könyvtárakra vonatkozó részeket, értelemszerűen módosítva a sitenév bejegyzéseket. (Részletesen itt olvasható a módszer. Senkit ne tévesszen meg, hogy ez az RD Gateway szolgáltatásra vonatkozik, a gyakorlatban ugyanazokat a virtuális könyvtárakat használja, mint az Outlook Anywhere. Egy korábbi, az RD Gateway-t is érintő írásomban az egyik módszer konkrétan úgy is kezdődik, hogy a TMG-n használjuk az Exchange varázslót a publikáló szabályhoz.)

    Haladjunk tovább:

    • Az új site-hoz kötözzük hozzá a tanúsítványszolgáltató által kiadott tanúsítványt (melyben már nincs benne a cegnev.local név).
    • A reverse proxy-n (ISA, TMG, etc) gondoskodjunk róla, hogy az új site szolgáltatásai legyenek kipublikálva. (A nevekre figyeljünk oda, amennyiben szükséges, forgassuk a könyvtárneveket is.)

    Nagyjából ennyi. Az Exchange már működik. De olyan nagyon azért ne sóhajtsunk fel:

    • Mi lesz a Sharepoint szolgáltatásokkal?
    • Mi lesz az RD Web oldalunkkal?
    • Végül mi lesz az OCS\Lync szolgáltatásokkal?

    Agyhalál. Biztonságos internet. Ja.

    Mail Flow

    Jézusom…

    Látjátok, amit én is?

    • Front End Transport Service (Ne már ne, ez rámászott a Client Access szerverre.)
    • Hub Transport Service (Na, ezt legalább ismerjük. Vagy mégsem? Mit keres ez a Mailbox szerveren?)
    • Mailbox Transport Service (Hoppá: a Transport maradék része is visszamászott a Mailbox szerverre.)

    Hé, emberek, hová tűnt Daemon Hill a HUB Transport szerepkör?

    Exchange 2013

    A tegnap híre, hogy letölthető az Exchange 2013 próbaverziója. Ez se rossz, de hogy ne csak ész nélkül kattintgassunk, érdemes nekiugrani a Technet Library Exchange 2013 szekciójának is.

    Együtt működés

    Ügyfél úgy érezte, itt az ideje, hogy felrobbantsa felújítsa az informatikai rendszerét. Előbb-utóbb sor került a levelezésre is. A következő peremfeltételek szorongatták a projektet:

    • A telepített rendszernek a meglévőnél robusztusabbnak kell lennie. (Ezt nem volt nehéz megígérnünk.)
    • Licenszelési szempontból támadhatatlannak kellett lennie. Ez egész konkrétan azt jelentette, hogy mivel a felhasználók számához képest egynyolcadnyi Windows és Exchange CAL állt rendelkezésünkre, a többieknek valamilyen alternatív, de valamelyest igényes levelezést kellett biztosítanunk. (A maradék 7/8 egyébként laptopos-bolyongós külsős ember.)
    • Természetesen mindenki ragaszkodott hozzá, hogy mindenhonnan elérje a levelezését, minimum webes felületen és mobiltelefonon. Nyilván az utóbbit push metódussal.
    • A cégnek egy darab publikus IP címe van. A határon egy Cisco eszköz kezeli le a forgalmat.
    • A költségkeret adott volt. Emiatt fel kellett használnunk a korábbi licenszeket, így is éppenhogy maradt csak valami zsé új hardverre és licenszekre.
    • A meglévő rendszerhez képest Augeias istállója chipgyár tisztasággal bírt. Természetesen úgy kellett elvégezni az átalakítást, hogy minél kevesebb fennakadás legyen.
    • Függetlenül attól, hogyan oldjuk meg a levelezést, az összes alkalmazottnak ugyanazt a névteret – @cegnev.hu – kellett használnia. Egymás között is.
    • A meglévő levelezés nem veszhetett el, át kellett kerülnie az új levelezőszerverekre. Szerencsére public foldert nem használtak.

    Hosszas tanakodás után egy Exchange-Zimbra kooperáció mellett döntöttünk. Zimbra esetében nyilván az Open Source Edition jöhetett csak szóba. A webes elérés evidens volt, a mobilokhoz pedig jó lesz a Z-push.
    A router mögé egy ISA 2006 SP1 került. Sokat nem válogathattunk, ehhez volt licensz. Első elképzeléseink szerint majd ez osztja szét jól a https forgalmat.
    Ja.

    A TCP/IP-ből következően egy socketre (IP:port) csak egy listenert tudunk rakni. A HTTPS működéséből következően egy website-hoz csak egy tanúsítványt tudok hozzárendelni. Eddig oké.
    Csakhogy az ISA belekeverte a mókába az autentikációt is, méghozzá listener szinten. Azaz ha olyat akarsz csinálni, hogy egy IP címen fogadsz a 443-as porton különböző belső szervereknek szánt forgalmat (a tanúsítvány SAN vagy wildcard), és ezek a belső szerverek háklisan autentikálnak… akkor nagy bajban vagy. Mert a listener autentikál. Pontosabban, meg lehet neki mondani, hogy ne autentikáljon, de ekkor senkinek sem autentikál és ráadásul még ez sem igaz… de erről majd később.

    Akkor nézzük, miből élünk. Egy külső IP címünk van, azaz a socketből már csak a porttal tudunk játszani. Tudnánk. Csakhogy az Android alap Activesync kliense – legalábbis a Samsung telcsiken – nem enged portszámot beírni. Mivel a külsősök között informatikus még csak elvétve sincs, szóba sem jöhet, hogy letöltetünk velük valami appot. Ha létezik egyáltalán jó ingyenes. Tehát a Z-push és az Exchange ActiveSync (EAS) https forgalomnak ugyanazon a porton kell bejönnie, azaz ugyanaz a listener kell, hogy lekezelje. Ugyanazzal az autentikációval. Fincsi. (Nagyjából igaz ez a webes elérésekre is. A felhasználó kiszalad a világból, ha ilyen címet kell megjegyeznie, hogy https://exchange.cegnev.hu:50443/owa.)

    Oké, nézzük, be tudjuk-e gyötörni egy autentikáció alá ezt a négy forgalmat. Az OWA és az EAS berakható, jelenleg is így működik. A listener FBA-t használ, azaz formon keresztül bekéri a credential adatokat, valamelyik DC-ről autentikál, az autentikáció delegáció basic, azaz http/basic autentikációval dobja át a credentialt az Exchange szervernek. Mivel az egész kommunikáció HTTPS alatt megy, így a basic nem probléma. Viszont, mivel az autentikációt – beleértve az autentikáló szervert is! – a listenerben állítjuk, a Zimbra esetében gond lesz. Lehetne úgy persze, hogy a Zimbra felhasználókat felvesszük az AD-be, majd onnan autentikál a levelezőszerver – de ez már Windows CAL. Az meg nincs.

    From Segédlet

    Mik a szóbajöhető opciók? Domain, egyéb AD, Radius. Az első kapásból kiesik. A másodiknál fel kellene húzni egy Samba szervert a Zimbrán, a harmadiknál pedig kellene egy-egy Radius szerver mind a Windows tartományba, mind a Zimbra mellé. (Ez egy külön szépség a listener struktúrában. Egy listener csak egyféle autentikációt ismer. Habár azt meg tudom csinálni, hogy a bejelentkezéskor megadott domainnév alapján más és más Radius szerver autentikáljon, de azt nem, hogy a bejelentkezéskor megadott domainnév alapján az egyik esetben Windows LDAP tartományból, a másik esetben külső Radiusból autentikáljon.)
    Na jó. Kérdés a linuxos kollégához: meg-e lehet-e oldani? E? Fejcsóválás. Ha sima postfix lenne, akkor menne, de a Zimbra ennél kompaktabb cucc. Ha a megkerülésével piszkálnak bele az alatta lévő dolgokba, azok nem maradnának ott állandóan.

    Jó. Ez az irány nem működik. Az Exchange autentikációs beállításai nem jók a Zimbrának.

    From Segédlet

    Akkor mi a jó? Nem húzom az időt, egyfajta beállítással tudtam csak átgyömöszölni a Zimbra forgalmát: a listeneren kikapcsoltam az autentikációt, a szabályban pedig az autentikáció delegálásánál azt adtam meg, hogy a kliensek a célszerveren közvetlenül autentikálnak. Ekkor feljött a Zimbra FBA autentikációs képernyője. Ez ugyan nem öröm, hiszen általánosságban azért csak jobb az, ha már a tűzfal lerendezi az autentikációt, de ez van. Igenám, de jó lesz-e ez az Exchange-nek? Elméletileg jó lehet. A nagykönyv szerint, ahogy korábban is írtam, az a helyes beállítás, ha a listeneren form-based autentikációt állítunk be, a szabályban a delegálásnál basic autentikációt, az Exchange szerveren pedig szintén basic-et. (A tanúsítványokról most nem értekeznék külön. Az se volt egyszerű kör, de végül mind a két rendszert befaragtuk ugyanazon CA alá.) Ezt a konfigot rúgtam fel, úgy, hogy beraktam az autentikáció nélküli listenert, a szabályban átírtam a delegálást közvetlenre, az Exchange szerveren meg engedélyeztem az FBA-t. Bentről szépen működött is – kintről viszont azt kaptam vissza, hogy a szerver elzárkózott a kapcsolat elől. Jött némi vajákolás, engedélyeztem az FBA-t közvetlenül az Exchange IIS alatt is az OWA könyvtáron, de nulla eredménnyel. Megnéztem az ISA logot – és jó magasra felugrott a szemöldököm. Beérkezik kintről a https, az ISA terminálja… majd az Exchange felé már http-n megy tovább, mely próbálkozást az Exchange – jogosan – undorral dob el. De miért? A szabályban a bridging fül alatt nincs engedélyezve a http. Akkor ezt most hogyan? Ellenteszt. Visszaállítottam mindent, rögtön https-sel próbálkozott az ISA, az Exchange pedig elfogadta. Furdalt a kiváncsiság, megnéztem az itthoni tesztrendszeremben ugyanezt TMG-vel – és ugyanez lett az eredmény is. Fura. Ha azt mondom a TMG-nek, hogy ne erőlködjön az autentikációval egy linux szerver felé, akkor nem is variál… ha viszont ugyanezt mondom neki egy Exchange szerverrel kapcsolatban, akkor átvált http-re, még akkor is, ha ez nincs neki engedélyezve.

    Nos, ennyi volt a történet. Szomorú sóhajjal arrébb rúgtam az ISA szervert és betettünk elé egy Apache proxyt. Ez ugyanis nem tűzfal, de nem is fenyegetés elleni gateway, azaz nem foglalkozik az autentikációval. Terminálja a HTTPS kapcsolódást, a host header alapján tudja, milyen irányba kell továbbdobnia a kérést, immár egy új HTTPS kapcsolattal. Azaz az OWA és EAS mehet az ISA egyik hálókártyájára, a klasszikus listenerrel, a Zimbra forgalma meg mehetne az ISA másik lábára a ‘ne nyúlj hozzá’ listenerrel. (Azért használtam feltételes módot, mert a linuxos vonalnak nem ez lett a vége, de így is lehetett volna.)

    Megjegyzem, ha az ISA tudná az SNI-t (Server Name Indication), akkor még sokkal egyszerűbb lenne a dolog, akkor már a HTTPS terminálása előtt tudná a megcélzott host nevét, és ennek alapján ő maga tudna forgalmat szeparálni. De nem tudja. (Talán az UAG. De azt nem ismerem.)

    Tulajdonképpen ezzel a webes eléréseket lerendeztük. Az SMTP, na az szintén jó móka volt, de most hagyjuk. Ugyanis hátravolt még egy publikáció: egy belső RDS szerver alkalmazásait is ki kellett publikálnunk a külsősök felé. RdWeb, RDGW. Csakhogy: 1 IP cím. Az RDGW pedig ugyanazon a 443-as porton szeretne nyomulni, amelyiken már így is nagy a zsúfoltság. Az Exchange listenerje nem volt jó neki, innentől úgy gondoltam, ugyanazzal a trükkel bánok el vele, mint a Zimbrával: az Apache átdobja egy újabb virtuális kártyára, azon pedig olyan listenert csinálok neki, amilyet szeretne.
    Jó. De milyet szeretne?

    • Egyik módszer
      Ez egy tipikus MS howto a Technet Library-ből. Semmi extra, a jó öreg “pofabe” módszer: a listener nem autentikál, a delegáció pedig közvetlen.
    • Másik módszer
      Ez egy cikk az isaserver.org-ról, Marc Grote írta. Határozottan unortodox módszert követett, a listener autentikáció integrated (azaz ntlm), a delegáció kerberos constrained.
    • Harmadik módszer
      Egy másik cikk a Technet magazinból, viszont ezt két MS nagyágyú jegyzi: Shinder és Diogenes. A trükk az, hogy mivel itt ugyanazt az /RPC/* website-ot publikáljuk, mint az Outlook Anywhere esetében, hát csináljunk meg mindent az Exchange varázslóval. A listener autentikáció basic, a delegálás közvetlen.

    Erre szokták azt mondani, hogy a bőség zavara. Kipróbáltam mind a hármat. Egyik sem működött.
    Ahhoz már hozzászoktam, hogy nekem valahogy mindig jobban emelkedik a pálya, mint másoknak, de azért a függőleges fal még mindig meg tud lepni.
    Az RDS szerver oldalán minden rendben volt, rdweb, rdgw, tanúsítványok, házirendek. (Pedig itt sem volt egyszerű a pálya, ha próbáltál már eligazodni a kilométer hosszú nevek között egy _magyar_ nyelvű szerveren, akkor tudod, miről beszélek.) Odáig mindegyik módszerrel eljutottam, hogy az rdweb oldalon megjelentek az rdp ikonok. (A harmadik módszernél pluszban felvettem az /rdweb/* útvonalat.) Utána viszont állandóan csak autentikációs ablakokat kaptam, akármit is csináltam, akármilyen credential-t adtam meg.
    A megoldás természetesen pofonegyszerű, de az autentikációra utaló hiba megzavart, ezért állandóan csak azzal gyötörtem magamat. Beletelt egy napba, mire a fejemre csaptam és felhúztam a DMZ-be egy Windows7 gépet és közvetlenül arról próbálkoztam. Természetesen mind a három módszer működött, szó sem volt autentikációs hibákról.
    Egész egyszerűen az Apache nem tudja proxyzni az RPC over HTTPS-t, azaz nem fog menni az RDP over HTTPS sem. Amíg csak az RDweb-ig megyek, addig oké, az tiszta HTTPS… de utána váltunk, az indián meg elhasal. Kész szerencse, hogy az Outlook Anywhere nem volt benne a projekt szkópjában, mert az sem működne.

    A többi már nem túl érdekes. Az ügyfél kapott egy ultimátumot, miszerint vagy szerez egy másik IP címet, vagy kilógatjuk az RDS szervert valami lehetetlen porton, persze ebben az esetben övé a felelősség a biztonsági kockázatért. (Sőt, ha már lúd, legyen kövér, ebben az esetben kérünk még egy IP címet és kiváltjuk az Apache proxyt is. Mert mégiscsak egy spof, meg plusz kockázat.)
    De ez már nem technológia probléma.

    A mentés ronda lelkivilága

    Ritkán szoktam az Exchange blogról linkelni, valahogy úgy érzem, hogy aki érdeklődik a téma iránt, az úgyis rajta lóg az rss csatornájukon. Most viszont kitettek egy nagyon-nagyon-nagyon hiánypótló írást, melyet mindenkinek el kell olvasnia, azoknak is, akik csak ezt a blogot követik. (“Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.”)

    Egysorosból többsoros

    Aki rendszeresen Powershell környezetben tevékenykedik, annak ez az írás nem fog sok újdonságot tartalmazni. Nekem viszont meglepetés volt. Meg örülök is neki, hogy rátaláltam a trükkre.

    Van valami, amit meg szeretnél csinálni egy csomó objektummal. A nevük lista formájában megvan egy txt fájlban. Tipikus szkript feladat, kell egy foreach ciklus, ebbe betoljuk valahogy a neveket és kész.
    Igenám, de mi van, ha nem lehet egy parancsban megfogalmazni a ciklus magjában lévő tevékenységet? A szintakszis durván úgy szól, hogy foreach { }, ahol a kapcsos zárójelek közé kerül az elvégzendő tevékenység. Nekem viszont két parancsot kellett volna beletennem.
    Az első próbálkozásra szószerint kiröhögött a PSH: a szkript blokkba megpróbáltam több szkript blokkot beleágyazni, valami ilyesformán: { {a} {b} }. A második próbálkozásom az volt, hogy megpróbáltam a két parancsot egybegyúrni, a PSH végülis pont erről híres, de sehogyan sem sikerült. Harmadikra nekiugrottam a guglinak, de vagy én felejtettem el, hogyan kell keresni, vagy senkit sem izgatott eddig a probléma.
    Kénytelen voltam a saját eszemet használni. (A gugli korában. Szégyen.)

    A feladatnak van egy korrekt megoldása, nem parancsot adok ki, hanem beleírom az egészet egy szkriptbe, majd lefuttatom. Ott egyszerűen új sort kell kezdeni minden parancsnak. De ehhez eszembe kellett volna jutnia, hogyan kell szkriptet futtatni. (Ja, nem mondtam, ez nem egy kényelmesen elvégzendő feladat volt, hanem egy hirtelen felmerült igény, tizenvalahány óra szopás munka után.) Annyira emlékeztem, hogy van valami trükközés, de arra már nem, hogy végülis mi. Alternatív megoldás lehetett volna az ISE használata, de abba meg az Exchange plugint kellett volna valahogy belegyógyítanom, és az sem ment fejből. Félretettem az elképzelést B tervnek, én pedig tovább gyötörtem a parancskámat.
    Véletlenül jöttem rá a megoldásra. Még csak gépeltem be az egyik próbálkozást, amikor félrenyomtam, backspace helyett entert. És kaptam egy új promptot: >>. Szótlanul nézegettem a képernyőt, majd egy idő után bejelzett a mintafelismerő központom.

    “egyik”,”másik” | foreach {
    >>

    Ez teljesen olyan, mintha szkriptfájlba írnám a parancsot! Próbaképpen beírtam az egyik parancsot, enter, jöhetett az új parancs, enter, zárás, üres enter… és már futott is.

    “egyik”,”másik” | foreach {
    >> $valtozo=bonyolult művelet
    >> new-valami -identiy $_ -alias $valtozo -firlefranc
    >>}
    >>
    _

    Ne húzdd a szád, mondtam előre. Aki rengeteget piszkálja a PSH-t, annak ez triviális. Én már elég régóta inkább dizájnnal foglalkozom, mint operációval, nekem ez az interaktív szkript üzemmód újdonság volt. De tetszik.

    Viszont, hogy legyen hozzáadott érték is, összeszedtem, mi kellett volna ahhoz, hogy szkriptet futtassak. Egyszerűen a shellből elnavigálok abba a könyvtárba, ahol a szkriptfájl van, majd így futtatom: .\myscript.ps1.

    Ha pedig az ISE mellett döntöttem volna, akkor ezeket a parancsokat kellett volna elsőnek kiadnom:

    • Exchange 2007:
      Add-PSSnapin Microsoft.Exchange.Management.PowerShell.Admin
    • Exchange 2010:
      Add-PSSnapin Microsoft.Exchange.Management.PowerShell.E2010

    Export-mailbox, szomorodj meg

    Hajnalban megállt az export. Azt mondta, hogy

    Export-Mailbox : Error was found for XY (xy@cegnev.hu) because: Error occurred in the step: Approving object. An unknown error has occurred., error code: -2147221219 At line:1 char:2312
    + CategoryInfo: InvalidOperation: (179:Int32) [Export-Mailbox], RecipientTaskException
    + FullyQualifiedErrorId : 7D782610,Microsoft.Exchange.Management.RecipientTasks.ExportMailbox

    Próbáltam utánajárni, mi is lehet ez. Volt a neten minden, zárjam be az Outlookot (ki sem volt nyitva), állítsak be valós default gateway-t (be volt), vagy futtassak le egy fixmapi nevű programot. Pusztán kíváncsiságból ráküldtem ismét, minden módosítás nélkül ugyanazt a parancsot, amelyen elhasalt. (Természetesen az exportálandó postafiókok közül kivettem a már készeket.) Simán vette az akadályt, most is az fut.

    Megvan, mi lehetett a probléma: alvás közben nem imádkoztam elég intenzíven. Aztán eddig tartott a deikus töltet.

    Ideges? Á, egyáltalán nem vagyok az. De reggel simán bevettem a savcsökkentő (kék) gyógyszerem helyett az éjszakai (fehér) koleszterincsökkentőt.

    Halott ember visszalő

    Ezt írtam korábban:

    Itt már lejjebb adjuk az igényeket, eszébe se jusson windowsupdate-tel foglalkozni.

    Naív dolog volt azt hinni, hogy a windowsupdate ennyiben fogja hagyni. A nagy kapkodásban a kolléga ugyanis automatikus beállításon hagyta, én meg elfelejtettem leellenőrizni – őszintén szólva, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy egyáltalán létezik – az a dög pedig, mármint a windowsupdate, hajnalban restartolta a gépet, teljeskörűen ignorálva azt, hogy milyen fontos processz fut rajta.
    Kora reggel, még félig kinyílt szemmel néztem rá a monitorra és elhűlve láttam, hogy nem látok semmit. Megszakadt a session. Meg a jókedvem. A kiadott utasítás ugyanis úgy nézett ki, hogy a get-mailbox parancs kimenetele volt belecsövezve az export-mailbox parancsba. Csakhogy a get-mailbox a jó ég tudja, milyen alapon rendezi sorrendbe a postafiókokat, de hogy nem ABC sorrendben, az biztos. Kénytelen voltam lehúzni egy listát, kimazsolázni, hogy kinek készült már el a pst-je, a többiek nevét pedig úgy összerakni egy szövegszerkesztőben, hogy be lehessen tolni az export-mailbox parancsba. Mindezt kora reggel, még kávé előtt.
    Oké, elkészült, parancs átmásol a PSH ablakba, enter – váratlan PS hiba. Ó, hogy szomorodj meg! De most legalább már tudtam a megoldást. Szerver, kliens újraindít. (Közben gyors kávé.) Beléptem a kliensre, parancs átmásol a PSH ablakba, enter – és ismét váratlan PS hiba. De most tényleg váratlan, mert még én sem számítottam rá. Egyből le is konyult az orrom. Ez most már minőségileg más helyzet, innen hogyan tovább? Aztán eszembe jutott egy fontos momentum: újraindítás közben elfelejtettem imádkozni. Tehát újraindítottam a klienst és a szervert _még egyszer_, közben barbár imákat mormoltam és a biztonság kedvéért elővettem a legcsúnyább nézésemet is. És most már elindult a szkript. Hogy az informatika egzakt tudomány? Persze, királyfi.

    Egyébként tényleg hihetetlen ez az egész és nevezhetném groteszk balszerencse-sorozatnak is, de vegyük észre, hogy van azért mögötte nem átgondolt, kapkodós gányolás is. Ha még emlékszünk, az Exchange 2007 trágya, félkész állapotban jött ki a piacra, és a nagyon várt, de időhiány miatt kimaradt funkciókat utólag hegesztgették bele, service és rollup pack-ek segítségével. Ilyen utólag beleműtött dolog volt az export-mailbox kibővítése a pst fájlok kezelésével. Ezen különösen látszik az utólagos toldozgatás, hiszen egy alapvetően szerveroldalon optimális folyamatot raktak ki a kilens oldalra, azért, mert ott már volt pst-t kezelni tudó MAPI motor, az Outlook. Igaz, emiatt a teljes adatbázismennyiséget át kell tolni kétszer a hálózaton, a feldolgozást egy erőforrásait tekintve sokkal-sokkal gyengébb gépen kell futtatni (Exchange 2007 esetén 32 bites kliensen), és akkor még nem is beszéltünk a kliensgépek speciális nyűgeiről, mint például a tipikusan automatikusra állított windowsupdate szolgáltatás, vagy éppen a rafinált csoportházirendek.

    Na, mindegy, újabb fél nap csúszás, azaz most már egy teljes nap.

    Powerhell

    Nevezhetjük szerencsének, de eddig még sikerült megúsznom a postafiókok nagy tömegben történő exportálását pst fájlokba. Eddig. Háát…

    A környezet ránézésre nem túl veszélyes. 230 postafiók, 160 GB adatmennyiség. A szerver jól méretezett. A kliens, amelyikről a másolást végezni kell – a lehetőségekhez képest – szintén.
    Ezen azért rugózzunk egy kicsit, mert később fontos lesz. Exchange 2007, az export-mailbox követelménye 32 bites(!) Outlook 2007, szigorúan 32 bites(!) Windows 7-en. Erre kell még egy 32 bites Exchange 2007 admin csomag.
    Még a tesztfázisban összeraktam egy virtuális kliensgépet, hogy ismerkedjek a folyamat dinamikájával. Másra nem is volt jó, mert diszk, az nem volt mögötte, de sikerült bejátszani a parancsot, eljátszottam a nyelvi beállításokkal, szóval felkészültem.
    A migrációra a helyi emberünkkel közösen összeraktunk egy kliensgépet. Az éles indulás előtt ezen is teszteltem egy kicsit, minden működött, mint egy svájci óra.
    Eldördült a startpisztoly, levélforgalom leállít, a kliensen parancs kiad, elégedetten hátradől. Kábé 10 percig. Ekkor kezdett el sikítozni a Windows, hogy eldobta az agyát. Konkrétan elfogyott a memóriája. Ezzel párhuzamosan a másolás is beállt, mint a gerely. Kilőttem a taszkot. Fejvakarás. Nem túl sokáig, mert a helyzet hamarosan világossá vált. A Windows ugye 32 bites, ebben a maximum RAM 4 GB lehet. Volt még a pagefile, a kettő együtt 10 GB. Az export-mailbox egyszerre 4 szálat indít és balszerencsémre rögtön az első csoportban benne volt a titkárság postafiókja, nem is mondom, mekkora mérettel. Lúzer hiba volt. Felnyomtam a virtuális memóriát 40 GB-re, restart, aztán elkezdtem újra.
    Nem indult el. A powershell fél perc szutykolódás után váratlan hibát dobott, a legsemmitmondóbb 1000-es hibaüzenettel. Újraindítás már volt, tehát ebben sem reménykedhettem. Mi romolhatott el? Persze, játszottam még a parancs maxthreads paraméterével, de el se jutott odáig a folyamat, a powershell sorra dobta a váratlan hibákat. Pedig addigra már megszokhatta volna.
    A leginkább logikus gondolat az volt, hogy amikor erőszakosan kilőttem a powershell processzt, akkor megsérülhetett valami alkotóeleme és azóta a PS nem tér magához. Telepítsük újra! Ahogy azt Móricka elképzeli. Mivel Windows 7 esetében már beépítve jön a PS 2.0, így nem lehet külön letölteni. Feature-ként sem lehet eltávolítani, majd visszarakni. Ekkor szóltam a kollégának, hogy B terv, kezdjen el telepíteni egy másik munkaállomást. Itt már lejjebb adjuk az igényeket, eszébe se jusson windowsupdate-tel foglalkozni. Én pedig előre menekültem. Rakjunk fel WMF3 CTP2 csomagot, abban van Powershell 3. Aztán majd meglátjuk, mit csinál. Semmit. Fel sem települt. Azt mondta, hogy neki szigorúan angol nyelv kell, ez meg nem az. De meg lehet engesztelni egy angol language pack-kel. Töltsük le! Hát, nem. Nyelvi csomag eleve a Windows Update-ről szedhető le, ultimate és enterprise Windows 7 esetén. Csakhogy mi itt professional verzióval szopunk. Elvileg leszedhető az MSDN-ről a teljes csomag, de mire a 2 GB lejön, addigra a kolléga újrahúzza a gépet. És még ekkor sem garantálja senki, hogy nyelvet tudok váltani, hiszen a professional eleve nem lehet többnyelvű.
    Csapásváltás. Menjünk vissza a legutóbbi rendszermentéshez, töltsük vissza, aztán telepítsünk mindent újra attól a ponttól. Röpke félóra alatt meg is csináltam, restart, újabb próba, újabb váratlan PS elszállás.
    Hát, ezzel nem jutottam sokat előre.
    Közben kolléga felhúzta az új gépet, gyorsan kipreparáltam, maxthreads a biztonság kedvéért kettőre állítva, aztán hajrá. Nem hiszed el: ezen is váratlan Powershell hiba történt. Meg lehetett volna mintázni rólam a bambaság szobrát.

    Vicc.

    – Doktor úr, nagy baj van!
    – Mi a panasza?
    – Ha megnyomom a lábam, fáj! Ha megnyomom a derekam, fáj! Ha megnyomom a tarkóm, fáj! Milyen betegség az ilyen?
    – Valószínűleg eltörött az ujja.

    Azaz ha több kliensen is ugyanazzal a hibával száll el egy folyamat, akkor lehet, hogy a szerver a hibás. Mágikus restart. A biztonság kedvéért a kliensen is. Másolás elindít, összes végtaggal imádkozik. És igen, ez volt a probléma, a Powershell váratlanul jól működik.

    Vegyük észre az eset szépségét. A 32 bites kliensen elindított, 32 bites Exchange modullal feljavított Powershell (aka EMS) menetközben meghívogatja a 32 bites Outlook MAPI motorját, ezen keresztül próbálja meg leszívni a szerverről a levelezési tartalmakat és kirakni pst fájlokba. Aztán elfogy a RAM, ki kell lőni a taszkot, és mi hal meg tőle? A szerver. Finom.

    Mindegy, elméletileg örülhetnénk is… csakhogy itt a háromnapos ünnepre terveztünk egy háromnapos átállást. Ebből elveszett a péntek délután, az export legjobb esetben is csak szombat délre fejeződik be és igencsak csipkedhetjük magunkat, hogy ezt a fél napot behozzuk valahogy.

    Én mindenesetre halk sóhajjal betoltam az Alvin albumot az mp3 lejátszóba.