Exchange, Active Directory, Windows server... és ami még belefér
Az Exchange Team Blogon jártam. Megláttam a rég várva várt címet Exchange 2013 RTM CU1 … Status.
A “Status” szó így hirtelen nem tett gyanakvóvá. Pedig kellett volna.
Szóval az ígéretekkel ellentétben a fenti update nem jelenik meg az első negyedévben. Tehát még nem tudok a meglévő 2010-es infrastruktúrámba 2013-at telepíteni.
A cél azért nincs messze. Ha igaz amit ígérnek, jövő hét kedden a kezünkbe kerül az új játék. 🙂
Tegnapelőtt este egy weboldal nem engedett be. Megpróbáltam resetelni a jelszavam. A folyamat:
Küldenek egy e-mail-t, amiben van egy link, erre kattintva kapok egy másik levelet, benne az egyszerhasználatos jelszavammal. Szokásos eljárás.
Megjött az első levél, rákattintok a linkre, közli, hogy küldi a jelszavam.
Második e-mail sehol. Várok… várok… még mindig várok. Nem jön.
A dolog nem volt se fontos, se sürgős, így napirendre tértem a téma felett.
Másnap reggel a telefonomon nézem az adott postaládát, a levél ott van. A megfelelő időben, előző este érkezett.
Leültem az irodai gépem Outlookja elé. A levelet ott sem látom. Akkor nézzük meg OWA-ban. Bejelentkezek a saját nevemben, majd megpróbálok átlépni abba a postaládába, ahova a levél érkezett (ez nem az elsődleges fiókom, hanem a freemail fiókom “exchange-esített” változata). Nem sikerül, az OWA dob egy ronda hibát valami null property-re.
Keresgélek a neten és ezt találom:
http://support.microsoft.com/kb/2777852
Remek, ezek szerint akkor tudom megnyitni a másik mailboxom ilyen módon az OWA-ban, ha a freemail.hu-t felveszem az accepted domain listára. Ehhez valahogy nincs kedvem.
Belépek a postaládába az eredeti felhasználója nevében.
A keresett levél ott van… és … azt állítja magáról, hogy private. Ok. Ez teljesen érthető. A private jelzéssel rendelkező leveleket a Full Access joggal rendelkező másik felhasználó nem láthatja.
Ez így nekem nem jó.
Tehát a megoldás:
– csinálok egy terjesztési csoportot
– belerakom az összes érintett másodlagos postaládát
– csinálok egy Transport Rule-t amely az összes a terjesztési csoport tagjainak menő levélről leszedi a Sensitivity fejlécet, ha abban private/personal/confidental van.
Teszt kívülről. Működik.
Aki szeret elmélyedni a részletekben, annak ajánlom a figyelmébe ezt a word doksit: az összes olyan sémamódosítást tartalmazza, melyeket a 2003-as verzió óta az Exchange okozott, beleértve magának az Exchange-nek a belépését is a címtárba.
Valamiért ez a cikk a privát blogba került bele, pedig simán illik ide is, méghozzá a szívás kategóriába. Sőt, a nagyon nagy szívás kategória sem lenne túlzás.
Csak hogy összezavarjam az ellenfelet, a történet végét itt írom meg.
Miután az éles szervert többször is betérdeltettem pusztán csak azzal, hogy belenéztem néhány public folderbe, kitaláltuk, hogy bevirtualizáljuk(1) az egész cuccot, atombiztosan elszeparáljuk az éles környezettől és azt már piszkálgathatom. Hogy mennyire ment könnyen a virtualizálás? Sajnos a kolléga nem ír blogot, pedig nagyban tudná vele javítani a közhangulatot. Amekkorát szopott vele, ahhoz képest egy átlag IT jómunkásember élete hawaii pihenés.
(1) A virtualizálás rendszeresen behalt, végül disaster recovery alapon backupból állt fel a rendszer.
Oké, röpke 2-3 hét alatt elkészült a tesztrendszer, odáig, hogy már futott az Information Store szolgáltatás az Exchange szerveren. Csak hogy tisztázzuk a játékteret: Windows 2003 STD, Exchange 2003 STD, külön gépen Windows 2003 STD domain controller.
Ezt a rendszert már sokkal bátrabban tanulmányozhattam. Mit mondjak, egyik döbbenetből a másikba estem. Először találtam néhány public foldert, ahol 100000 fölött volt az elemszám. Aztán találtam egyet, ahol 200000 fölött volt. Aztán beléptem az admin nevében és a postafiókjában, az elküldött elemeknél – írdd és mondd – 2000000 fölött. Ha esetleg gondot okoznának a nullák, akkor leírom betűkkel is: kétmillió feletti elemszám. Standard 32 bites Windows szerveren, melynek nem lehet 3 GB-nél több memóriát adni.
Párbeszéd.
– Az Exchange alapvetően a memóriában dolgozik – jelentettem ki.
– Csak nem a miénk – vont vállat a helyi ember – A miénk kizárólag diszkre.
Kitérő.
Egyszer valamikor egy nagyobb cég rendszereit tekergettem, mint szerver adminisztrátor. Szintén Exchange 2003. A szerver nem muzsikált túl jól, ezért kihívtunk egy Microsoft rapid mérnököt, vizsgálja át és mondjon róla véleményt. A csajszi szó szerint ledobta a haját, amikor megtudta, hogy néhány felhasználónál vannak olyan folderek, melyekben 60000 feletti az elemszám. Erre a számra mondta azt, hogy borzalmasan sok, csoda, hogy egyáltalán működik a szerver.
Kitérő vége.
Nos, mint ahogy korábban is írtam, ez a cég az Exchange platformra tette a… a mindent. Gyakorlatilag ezen megy a teljes céges workflow. Ezt kellett feltérképeznem.
Kitérő.
Az Exchange 2000-ben jelentek meg az event sinkek. Rögtön kétfajta is lett belőlük: store sinkek és transport sinkek. Az előbbi az adatbázismotorra figyelt, az utóbbi az smtp motorra. Sinket úgy lehetett létrehozni, hogy a fejlesztőember megírta a kódot, akár vbscriptben, akár vb-ben, de úgy emlékszem, írhatta C#-ban is. Ebből aztán gyártott egy COM objektumot és beregisztrálta a Windows-ba. Nem mennék bele a részletekbe, de a kétfajta sinknek más volt a beépülési technikája. A store sinkek látszódtak a Component Services konzolban, a transzport sinkek viszont nem, ezeket csak egy spéci szkript segítségével lehetett kezelni. A sinkek úgy működtek, hogy rákapcsolódtak egy eseményfigyelőre (ezeket kezelte az Event Service) és ha az bekövetkezett, akkor elindult a hozzájuk rendelt kód. Aztán a Microsoft látta, hogy ez így nem igazán jó. 2005-ben ezt az egészet – beleértve a webstore-hoz kapcsolódó matyizást is – kitette egy külön termékbe, ez lett a Sharepoint. Az Exchange 2007-ből eltűntek a transport sinkek, helyettük bejöttek a transport agent-ek. Az Exchange 2010-ből pedig eltűntek a store sinkek is.
Kitérő vége.
Az én vizsgálódásomnak az volt a célja, hogy a workflow milyen komponenseket használ. Ha például van benne transport sink, akkor megette a fene, mert ekkor már a 2007-es Exchange-re sem tudunk áttérni. Nem kicsit nehezítette a feladatot, hogy az egész roppant bonyolult rendszerről semmilyen dokumentáció nem volt, és akik készítették, mára elérhetetlenek. A rendszer csak úgy ketyeg magában.
Az első eredmények biztatóak voltak. Az smtpreg.vbs szerint transport sink nincs. Store sinkből csak a CDO for Workflow (CDOWF) volt beregisztrálva. (Innovation never stops.) Ez gáz, mert ez a CDO a 2007-ben megszűnt, de ha nem használják, akkor simán mehetünk tovább, akár a 2010-es verzióig is. Honnan tudjuk, hogy használják-e vagy sem? Ki kell nyerni a rendszerből az összes kódot és át kell vizsgálni. Bagatell.
Hol lehet kód? Custom sink nincs, tehát egyedi COM objektum sincs. Lehetnek még speciális formok, melyek mögött ott figyelhet egy-egy szkript. Nos, ilyenből rengeteg volt. Külön nehezíti a helyzetet, hogy a custom formok is több helyen lehetnek: létezik egy központi form tároló a public folder hierarchiában, külön el lehet helyezni formokat az egyes public folderek tulajdonságai között, emellett lehetnek formok a felhasználók postafiókjaiban is. Csak hogy érezzük a nagyságrendet: a központi tárolóban volt tíz egyedi form, emellett volt több tízezer public folder, melyeket – dokumentáció híján – egyenként kellene végignézni, hogy publikáltak-e a folder adatlapjába egyedi formot, plusz ott volt valami ezer kliens, akiknek a cachelt profiljába töltődtek le különböző formok. Ja, és a céges IT folyamatok között szerepelt egy olyan lépés, hogy az Outlook 2003 telepítésekor fel kellett telepíteni egy setup.exe segítségével két darab saját fejlesztésű dll-t, melyekről persze senkinek nem volt semmilyen infója. Az egész cucc csak max. Outlook2003-mal(2) működött és max. 32 bites XP-n. (Ez persze elég rendesen bebetonozta a céget a kőkorszakba.)
(2) A szkriptekben volt egy verzióvizsgálat. A lehető legbénább módon. Azt vizsgálta, hogy a kliensoldali CDO verzió első 3 karaktere egyenlő-e(!!!) az ‘1.2’ karakterlánccal. Azaz az Outlook2003 CDO verziószáma (1.21) még átment a vizsgálaton, de az Outlook 2007 CDO verziószáma (6.5) már nem. Aztán hogy felülről kompatibilis-e az új CDO, az más kérdés.
Szóval hajrá.
Átnéztem több száz public foldert. (Nyilván egy bizonyos mélység alá már nem mentem le, meg a nevek is beszédesek voltak.) Első körben találtam 37, szkripttel is rendelkező egyedi formot, szanaszét a rendszerben. (Később kiderült, hogy ennél jóval több van, de ekkor már mindegy volt.) Ezeket átbogarásztam és örömmel tapasztaltam, hogy semmi eseményfigyelés sincs bennük, egyszerű vbscript és MAPI.
Csakhogy. Két dolog is nyugtalanított.
Mese nincs, meg kell nézni megint az éles rendszert. Az egyik nap bementem az ügyfélhez, és az egyik informatikus kollégájukkal elkezdtük vizsgálgatni az éles rendszert. Naná, hogy lefagyott. (Fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyok túl népszerű ember arrafelé.) De mielőtt kinyírtuk volna, találtam valami teljesen meglepőt. Az ő Outlookjában a Public Folderek tulajdonságlapján volt egy plusz fül, Agents néven. És amögött szkriptek voltak. Rengeteg. Mármint rengeteg foldernél egy-egy szkript.
Legalább annyira zavarban voltam, mint Pinokkió anyák napján. Mi ez???
Utánaolvastam. Aztán a fejemhez kaptam. Dinoszaurusz: event szkript.
Kitérő.
Talán az 5.0, talán az 5.5 Exchange-ben debütált, valamikor 1997-98 környékén az Event Service. (Nem biztos, hogy pontosan emlékszem, cefet régen volt.) Egyértelműen Lotus Notes behatásra: az MS is szerette volna, ha a levelek mozgására lehetne valami folyamatot építeni. A beavatkozási lehetőség szkriptek segítségével történt, ezek voltak az event szkriptek. Egyszerűen megírtuk a szkriptet – figyelve benne egy bizonyos eseményt, pl. új elem érkezését a folderbe, aztán mellétettük a hozzá kapcsolódó akciót – majd ezt a szkriptet a folder Agents fülén beadtuk. Itt még voltak olyan finomságok, hogy magát a szkript futását is lehetett állítgatni. Ez az elképzelés nem jött be, ehelyett vezették be az Exchange 2000-ben a sinkeket, de kompatibilitási okokból a szkripteket is megtartották, egészen a 2003-as verzióig.
Kitérő vége.
Azaz nekem nem 10 évvel ezelőtti technológiát kellett felderítenem, hanem 15 évvel ezelőttit. Ja, hogy a tesztrendszerben miért nem láttam ezt a fület? Mert nem mindig látszik. Csak, ha megfelelő (Atyauristens) jogosultsággal lépünk be és az Outlookban nem cachelt a profilunk.
Oké. Nézzük. Rögtön az első vizsgált szkriptben ott figyelt a Folder_OnMessageCreated() függvény, azaz a custom script megrántotta a Scripting Agent COM objektumot, mely viszont rendszeresen rángatja a CDO-t, illetve azon keresztül az Event Service-t. Melyik CDO-t? Itt már elbizonytalanodtam. Oké, az 5.5 esetében ez nem volt kérdés, akkor az 1.1-es volt. Mivel a 2003 alatt is megy, így valószínűleg elboldogul az 1.2x változattal is. Vagy ott már a CDOWF kell neki? Hiszen mi más miatt lenne az ide feltelepítve? De itt már megint zavarban vagyok, mert mintha a CDOWF-et nem lehetne direktben piszkálni, hanem a benne lévő sinket kellene hivogatni saját alkalmazásból, melynek viszont látszódnia kellene a Component Services-ben is. Talán. Másfelől, ha a sima CDO 1.2-t használja, akkor is gáz van, mert a 2007-ben már az sincs benne. Viszont állítólag fel lehet rá telepíteni. Ilyet láttam már, a T-online szakértője szenvedett véresen hetekig, mert a Onebridge nem tudott együttműködni az Exchange 2007-tel, még azután sem, miután feltettük a szerverre a Onebridge által kötelezően igényelt CDO 1.21-et. Végül a CDO1.2-nek valamilyen korábbi, azóta már nem beszerezhető változatával oldották meg, ha jól emlékszem. De legyen. És akkor mi van? Mennek-e az 1997-es event szkriptek a 2007-es Exchange-en? Amikor már az utódjának tekinthető sink technológia egyik felét is visszavonták? Amikor már a szkriptelés Powershellből megy? A neten semmit sem találtam, egy-két bizonytalan fórumbejegyzéseken kívül. Egyszerűen ez a két fogalom – event script és Exchange 2007 – nem szerepelnek egy lapon.
Szóval tipródtam egy csomót, aztán egyszer csak megtaláltam a választ:
Event service
No longer available. Retain a computer that is running Exchange 2000/2003 in the Exchange 2007 organization if you need this functionality.
Na, ezzel a megoldással csak adnánk egy pofont a szarnak. Mixelt 2003/2007 rendszer üzemeltetése önmagában is nehézkes, de egy ilyen egyedi, átláthatatlan workflow-val együtt kezelhetetlen rémálom lenne, miközben semmit sem vinne előre, mert a leginkább erőforrásigényes, leginkább sérülékeny folyamat továbbra is a meglévő, harmatgyenge 2003-as szerveren futna.
Verdikt: a szerver kurvára nem upgradelhető.
Ez már nem is történelem, hanem mitológia.
ps.
Hangulati aláfestésként egy Dilbert rajz.
Ne is keressük a címben szereplő EMS cmdletet. Nincs ilyen. A párja az Enable-ExchangeCertificate természetesen létezik. Van még olyan, hogy Remove-ExchangeCertificate, de az nem ugyanaz.
Miről is van szó?
Egy kissé is tapasztalt Exchange rendszergazda tudja, hogy az Enable-ExchangeCertificate parancsal lehet, a certificate store-ban tárolt tanúsítványokat az Exchange különböző szolgáltatásaihoz rendelni.
Néhány héttel ezelőtt az egyik ügyfelünknél azt a feladatot kaptam, hogy rakjam rendbe a tanúsítványokat. Ez abból állt volna, hogy a régi, már nem használt tanúsítványokat leszedjük a szolgáltatásokról, majd a tesztidőszakot követően eltávolítjuk a store-ból.
Először elkezdtem keresni, hogy milyen parancsal lehet ezt megtenni. Sokat keresgéltem, de csak azt találtam, hogy a tanúsítványt el tudom távolítani a store-ból, de a szolgáltatást nem tudom leszedni róla.
Az ügyfélnél ez egy alacsony prioritású feladat volt, így a dolgot végül is ennyiben hagytuk.
Tegnap a nagy álljunk vissza androidra című felbuzdulásom kapcsán nekiálltam, hogy rendbetegyem a saját Exchange-emen az IMAP tanúsítványát. A problémáról itt írtam: http://it-pro-hu.blogspot.hu/2013/02/mi-bajom-az-androiddal.html A feladat a következő:
Az IMAP-nak a már jó ideje megvett, de be nem üzemelt Netlockos tanúsítványt kell használnia, az IISnek ugyanakkor a saját CA által kiállítottat mert nem akartam most szétszedni az egyész SAN-os/Autodiscover-es miskulanciát.
Megpróbáltam az IMAP-ról leszedni a régi tanúsítványt és természetesen újra a néhány héttel ezelőtti problémába futottam. Itt és most viszont nem akartam feladni. Arra gondoltam, hogy az Exchange azt az információt, hogy melyik tanúsítvány van hozzárendelve egy adott szolgáltatáshoz, biztosan tárolja valahol. Az Exchange tudtommal a különböző konfigurációs beállításokat alapvetően két helyen tárolja: az Active Directory-ban és különböző XML konfigurációs fájlokban:
– ADSIEdit -> configuration namespace -> semmi
– LDIFDE -> configuration namespace export -> az export fájlban keresgélve -> semmi
– Előkerestem az IMAP és POP3 szolgáltatás .Net Assembly-jét -> .config fájl -> semmi
– IIS Metabase -> semmi
Kezd a dolog kifogni rajtam. Felhívtam Józsit, hátha van valami ötlete. Sajnos nem volt.
Tovább keresgélve ráakadtam erre a cikkre:
Itt ezen megakadt a szemem:
By running the cmdlet, Enable-ExchangeCertificate, you will enable a certificate for one or more services by updating the metadata stored with the certificate.
Every service has different metadata requirements, and will have different properties updated:
Hoppá, ezek szerint nem reszelgetünk konfigurációs információkat, hanem a névegyezőségből és a tanúsítvány jogokból adódik, hogy mi látszik a Get-ExchangeCertificate parancs kimenetében.
Ellenőrzésképpen tettem is egy gyors próbát.
Az alapállapot az volt, hogy mind a saját CA-m által kiállított tanúsítvány, mind a NetLock-os hozzá volt rendelve az IMAP szolgáltatáshoz.
Az IMAP szolgáltatáson elrontottam a site nevét.
Láss csodát: Mindkét tanúsítványról eltűnt az IMAP flag. Ezek után persze kérdés, hogy a rendszer mi alapján dönt, ha több lehetséges tanúsítvány van.
A másik része a dolognak az All Users\Application Data\Microsoft\Crypto\RSA\MachineKeys könyvtár tartalma. Itt találhatóak a Local System tanúsítványai. Sajnos a fájlnevek köszönő viszonyban sincsenek a tanúsitvány thumbprintjével, firendly nevével, vagy CN-jével, vagy akár bármi értelmezhető paraméterével. Az itt található tanúsítványok közül az használható SMTP hitelesítésre amilyikre a Network Service usernek olvasási joga van (az az érzésem, hogy ez az olvasási jog ugyanúgy szükséges a POP3-hoz és az IMAP-hoz is de ezt még nem tudtam tesztelni, ha ez igaz és szükséges a tanúsítványok szétválasztása, akkor érdemes elgondolkozni, hogy a Network Service helyett egyedi service accountokat használjuk a szolgáltatásokhoz).
Ha itt állítani akarunk valamit akkor merül fel a kérdés, hogy a fájlok közül vajon melyiket kell piszkálnunk, amikor mi csak a tanúsítvány thumbprintjét ismerjük (jó lenne ezeket a jogokat a certificate mmc-ben állítani, de ott sajnos erre nincs lehetőség).
Vajon hogyan tudjuk a thumbprintet összerendelni a fájlokkal? Újabb keresgélés a neten. A megoldás innen adódik:
Az itt található scripteket kicsit átpofozva írtam egy scriptet ami a thumbprint alapján megadja a fájl nevét és a jogosultságait:
param([string]$ThumbPrint)
$Cert = dir cert:\LocalMachine\My | where {$_.ThumbPrint -eq $ThumbPrint}
$MachineKeysLocation = $env:ALLUSERSPROFILE + “\Microsoft\Crypto\RSA\MachineKeys\”
$KeyFileName = $Cert.PrivateKey.CspKeyContainerInfo.UniqueKeyContainerName
$KeyFilePath = $MachineKeysLocation + $KeyFileName
Write-Host FriendlyName: $Cert.FriendlyName
Write-Host Subject: $Cert.Subject
Get-Acl $KeyFilePath | fl
A válasz: NEM. Ha igen lenne, talán létre se jött volna ez a cikk.
De kezdjük az elején.
Kb. másfél éve építettünk egy elég nagy rendszert (AD/Exchange). Az ügyfél azzal az igénnyel állt elő, hogy az Active Directory-ba későbbi felhasználásra kerüljön bele a HR rendszerben használt egyedi azonosító.
Körülnéztem, hogy mit lehetne erre használni, és arra jutottam, hogy van két attribútum: Az EmployeeID és az EmployeeNumber. Nagyjából pénzfeldobással az elsőre esett a választás.
Az AD feltöltése kapcsán némi PowerShell scriptel ez kitöltésre is került.
Azt nem tudom, hogy az elmúlt időben használták-e ezt valamire, de két napja előjött az igény, hogy az EmployeeID jelenjen meg az Outlookban, a címlistában (GAL/OAB).
Az ügyfél azt is kibogarászta, hogy az Exchange-ben van egy Details Template Editor, amivel a kliens oldalon pl. a GAL-ban tárolt felhasználók tulajdonságlapjának megjelenését lehet beállítani (ez számomra újdonság volt, de mindig tanul az ember). A probléma csak az, hogy itt a választható attributumok között nem találta meg az EmployeeID-t.
Keresgélve ezt találtam:
http://blogs.technet.com/b/exchange/archive/2010/03/10/3409495.aspx
Ebből az derül ki (amit alapból is sejtettem), hogy egy AD attribútum, akkor jelenhet meg a GAL-ban, ha benne van a GC-ben. Tehát fogtam magam és bekapcsoltam, hogy az EmployeeID megjelenjen a GC-ben.
Három órával később az ügyfél jelentkezett, hogy a Details Template Editorban még mindig nem látja az EmployeeID-t.
Ma reggel ránéztem, és tényleg nincs ott. Újabb google. Az eredmény:
http://exchangepedia.com/2008/06/modifying-display-templates-and-additional-attributes.html
http://mostlyexchange.blogspot.hu/2005/03/adding-attributes-to-exchange-details.html
Tehát rövden:
Csak olyan AD attribútum jelenhet meg a Details Template-ben aminek van mAPIID-ja. Az EmployeeID-nak nincs, az EmployeeNumber-nek meg van. Remek.
Két megoldás kínálkozik. Vagy átpakoljuk az összes EmployeeID-t az EmployeeNumber-be, vagy az EmployeeID-nak csinálunk mAPIID-t.
Az első egy rövid PowerShell script, a második pedig egy kőkemény hegesztés, ami ráadásul nem is támogatott…
Habár szerintem már nincs olyan Exchange-közeli ember, aki ne hallott volna az elbökött bevezetése miatt felettébb rossz hírnévre szert tett back-pressure folyamatról, de még mindig van hús a csonton, melyet le lehet rágni.
Ügyfél. Exchange 2007, délután fejreáll. Szaki elkezd nyomozni, megállapítja, hogy elfogyott a C:-n a hely (hiába, hol legyen az smtp queue), elkezdi átrakni a D:-re, de aztán gyorsan el kell mennie máshová, telefon nekem, hogy fejezzem be. Az ilyen hívásokban benne van minden, amiért öröm élni: ideges ügyfél, fejreállt levelezés és egy más ember által elkezdett, de aztán félbehagyott megoldási folyamat.
Szerencsére a probléma tényleg egyértelmű volt: világosan ott figyelt a logban, hogy a queue log-ra kalkulált hely elfogyott, azaz a pánikindikátor 97%-on állt, és ekkor az Exchange már lelövi a levelezést.
Emlékszem, anno mennyit anyáztuk ezért az Exchange fejlesztőket, pedig alapvetően igazuk van. Úgy döntöttek, hogy az adatbázisok – és a 2007-estől már a queue is adatbázis – konzisztens állapota fontosabb, mint a szolgáltatás megléte, azaz ha már borzasztóan kevés a hely, akkor elindítanak egy clean shutdown-t, még mielőtt az elfogyott hely miatt dirty shutdown következne be. Viszont az anyázás is jogos volt, ugyanis az első verzióban a kevés hely az 5GB-re volt belőve. Persze, hogy nem értette az egyszeri admin, hogy most mi a fasz baj van, amikor a 10 GB-s diszk fele még szabad? Cifrázta a helyzetet, hogy nem esett le, sőt, a tapasztalataim szerint még ma sem esett le sokaknak, hogy a queue is adatbázis, tehát bőven hagyni kell neki helyet. És legfőképpen nem a meglehetősen elhanyagolt C: partíción tárolni.
No, mindegy, a kollégától megtudtam, hogy elindított egy szkriptet, mely átmozgatja a queue-t a D: meghajtóra, a folyamat le is ment, de valami még nem kerek, mert továbbra sem indul a el Transport service. Ekkor tovább szürkült a tekintetem. Valahogy nem szeretem, ha az ilyen kényes lépéseket szkriptből futtatjuk, különösen akkor nem, ha maga a mozgatás nem bonyolult és ráadásul jól dokumentált is. Így kezdhettem azzal, hogy leellenőriztem a szkriptet.
Ránézésre minden rendben. Jogosultságok beállítva, ahogy kell, az edgetransport.exe.config fájlban is korrektek a queue bejegyzései. A Transport service pedig elindult, majd pár másodperc múlva megállt.
Hmm.
Eventlog. Azt írja, hogy valami process fogja a queue adatbázist, az Exchange nem fér hozzá.
Vírusirtó. Tuti. A rohadt anyját. Megnéztem és így legyen lottó ötösöm. Valós idejű fájlvédelem bekapcsolva, a kivételek között nem szerepelt az új queue könyvtára. Felvettem. Erre az antivírus program közölte, hogy ehhez újra kellene indítani a gépet.
Hívtam a helyi embert.
– Te, újra kellene indítani az Exchange szervert. Gondolom, nem probléma, mert úgysem megy a levelezés.
– Ööö, ez nem Exchange szerver, hanem SBS. Ezen megy a cég mindene.
– Oké, értem. Újraindítható?
– Nem igazán.
– Tőlem. De addig nem lesz levelezés.
– Khm. Megkérdezem az ügyfelet.
Hamarosan jött a telefon.
– Újraindítható. Akár többször is.
Gondolom, mindenkit hazazavartak, hogy mára vége a munkaidőnek. Szeretem az ilyen rugalmasságot.
Restart. Transport service? Megint áll. Nofene, nofene. Eventlog. Ugyanaz. Valami fogja az adatbázist.
Itt hirtelen elfogytak az ötleteim. Oké, ismerem a Process Explorert, de általában csak a legvégső esetben használom. Kell itt még lennie kézzelfogható magyarázatnak.
Böngésztem tovább az eventlogot és hoppá! Nem csak egy hibaszál van, hanem kettő. Az egyik ez a ‘valami fogja a queue-t’, de van egy másik is, mely nem a szolgáltatás indításakor keletkezik, hanem rendszeres időközönként. Hogy mit mond? Hát, ez elég fura. Az a baja, hogy nem tudja meghatározni a D: meghajtóra jellemző minimális allokációs egység értékét. (Vagy valami hasonló. Nem írtam fel, meg egyébként is, magyar nyelvű szerver.)
Még csak nem is hallottam hasonlóról, de elméletileg okozhatja ez is a bajt. Gugli. Nem mondanám, hogy túl sok találatot kaptam, de ugye az ideális keresés az, amikor csak egy találat van, de az pont az, ami kell. És volt is egy elgondolkodtató cikk: azt írta a hapi, hogy ahhoz, hogy az Exchange 2007 adatbázist tudjon üzemeltetni egy meghajtón, a Network Service számára FC jogot kell adni a gyökérkönyvtáron. Csak. Megnéztem. Nem volt. Hjaj. Megadtam.
Persze, hogy elböktem. Nem mentem be az Advanced gomb mögé, hanem csak nyomtam egy OK-t. Erre elkezdte hozzáadni a Network Service-t a D: meghajtó összes objektumához. Vártam 5 percet. Aztán kimentem konyhába, megvacsoráztam. Fél óra. Visszajöttem. Még nem fejezte be. Na, ja: SBS, azaz fájlszerver is. Aztán lelőttem: mivel ez addicionális jogadás, így nem lesz belőle senkinek sem baja, ha a fájlok felénél nem lesz benne a Network Service a listában. Különben is, ha elindul az Exchange, akkor rendezem a jogosultságokat.
A lényeg: a gyökér most már jó. Transport Service restart… aztán pár másodperc múlva megállt.
Ilyen nincs.
Aki rendszeresen hárít el incidenseket, tudja, milyen érzés ez. Amikor sokadjára állítasz fel valamilyen hipotézist – egyik zseniálisabb, mint a másik – aztán feltúrod az internetet, hogyan lehet a feltételezett akadályt eltakarítani, majd valahogy el is takarítod, aztán hátradőlsz… és nem, az incidens nem szűnik meg.
A végén tényleg használnom kell a Process Explorer-t.
Aztán eszembe jutott még valami. Az a nyűves antivírus szoftver. Nem lehet, hogy az nem engedi elérni a D: gyökeret? Most már nem finomkodtam, kikapcsoltam a realtime fájlvédelmet. Service restart… és… és még megy… még mindig megy… nocsak, még mindig… eventlog… semmi. Ez megjavult.
Hátradőlés. Huh.
Aztán a következő kérdés: hogyan tovább? Mondjam azt az ügyfélnek, hogy ne használjon fájlszintű vírusvédelmet? Egy fájlszerveren? Háát, izé. Akkor inkább próbáljuk meg a két rendszert összenutolni, hátha elketyegnek egymás mellett. Drasztikus kísérlet #1: visszaindítottam a realtime védelmet. A Transport service meg se rezdült. Jó jel. Drasztikus kisérlet #2: bekapcsolt realtime védelem mellett újraindítottam a Transport szolgáltatást. Elindult. Sőt. nem is állt le. Még jobb jel. Tehát elég volt meghatároznia azt az allokációs egységet egyszer, utána már nem piszkálja a gyökeret. Drasztikus kisérlet #3: szerver újraindít. Transport service ugyanúgy megy. Tehát a meghatározott értéket nem a memóriában tárolta, hanem ki is írta valahová.
Oké. Case solved.
Tanulság?
Van az Exchange adminok egyes számú posztulátuma:
“Mindig a víruskereső a hibás.”
Nos, ezt meg kell változtatni a következő formulára:
“Mindig a víruskereső a hibás, még akkor is, ha látszólag ártatlan.”
Telefon az ügyféltől: nem tudja, mi van, de hülyén viselkedik az Exchange. Például nem lehet postafiókot létrehozni, pedig tegnap még lehetett, ráadásul a hibaüzenet is zavaros.
A hibaüzenet tényleg elég zavaros volt. Megnéztem az eventlogot, tele volt szórva AD hibával. Oké, akkor nem is az Exchange hülye, hanem az AD. Vizsgáljuk meg.
Alapvetően egyszerű felállásról volt szó, két DC, az FSMO szerepkörök szépen elosztva, mindkettő GC. Ezek melllett pöfögött egy Exchange szerver. Tényleg nem bonyolult.
Nézzük az AD-t. Teljesen meggárgyult. A címtárreplikáció szétesett, a DC1 gyakorlatilag eltűnt a rendszerből. DNS. AD integrált. Az SRV rekordok rendben. Akkor miért nem látják? Azért, mert az A rekordja tűnt el. Azaz az SRV rekordok alapján az Exchange is, meg minden más gép is kereste volna (RIDm/PDC/IM/GC is a szerencsétlen), de az A rekord híján nem érték el. Oké, ez egyszerű eset. Az egyik irányban működött a replikáció, így felvettem az A rekordot az egyik gépen, meghúztam a replikációt, átkerült a másik gépre is, pár perc és teljesen helyrejött az AD.
De miért tűnhetett el az A rekord? Két lehetőség van, dinamikus rekord volt, és a scavenge kinyírta, vagy valaki direktben törölte. Megnéztem a beállításokat, de semmi. Azaz nem volt beállítva takarítás, hiába járt le egy bejegyzés, attól az még bent maradt a zónában. Akkor maradt a manuális törlés. Lesz egy kínos beszélgetés a helyi rendszergazdával.
Na, mindegy, nézzük, mit lépett a rendrakásra az Exchange? Új postafiók… és ugyanaz a hiba. Ne te, már. Hát meggyógyítottam a címtárat! Itt van, ni: nslookup dc1… nincs ilyen rekord. Mi van? Visszatekertem a DC-re, megnéztem a zónát: tényleg eltűnt a bejegyzésem. Izé… lehet, hogy mégsem a helyi rendszergazda törölget? De akkor ki? A scavenge ki van kapcsolva mind a két DC-n, meg egyébként is, statikusnak vettem fel a rekordot. Vegyük fel újra. Hátha most nem tűnik el. (Ez a legnagyobb marhaság, reménykedni abban, hogy csak elégszer kell próbálni, aztán egyszer jó lesz. De legalább megy vele az idő, lehet gondolkodni.) Kábé 10 perc után a rekord megint törlődött, méghozzá a DC1 törölte. Egy botor próbálkozás: DC1 netlogon service újraindít, de semmi.
Azt hiszem, valami érdekeset fedeztem fel: fekete lyuk az informatikában.
Gondolkodjunk.
AD integrált DNS zónában egy rekord törlése az valójában meglehetősen bonyolult folyamat. Egyrészt van magának a dinamikus DNS-nek a törlési folyamata (lejárat, érzékenység, scavenge időzítés), másfelől pedig a rekord maga is egy AD objektum, azaz elosztott, multimaster replikált adatbázisban lakozik. Sírkő. (Ha esetleg valaki nem lenne tisztában vele: elosztott, multimaster adatbázisban nem egyszerűen törlünk, mert az nehezen replikálódna át. Ilyenkor az objektum kap egy sírkövet, miszerint már valójában halott, és ez a sírkő feltét replikálódik. A sírkövön szerepel az is, hogy meddig tartózkodik még az objektum az adatbázisban. Utána eltűnik, sírkövestől együtt.)
Jelen esetben a dögeltakarítás (scavenge) nem működött, tehát csak a sírkövezésre kellett koncentrálnom. Mivel AD objektumról van szó, értelemszerűen elő kellett kapni az Adsiedit-et. (Vigyázat, a DNS zónákat nem ajánlja fel helyből, nekünk kell tudnunk, hogy milyen szintű integrációt állítottunk be és annak megfelelően beírni vagy a DomainDNSZones vagy a ForestDNSZones partíciók DN értékét.)
És igen, szépen ott is volt a kinyírt rekord, a dNSTombstoned tulajdonsága pedig True. Tehát akármi is nyírta ki, az az AD szintjén történt. Visszabillentettem az értéket False-ra, és hátradőlve vártam, hogy megjelenjen a DNS konzolban is. (A netes forrásom szerint meg kellett volna jelennie.) Hát, nem. Ez a rekord szégyenlősebb volt annál. Akkor most mi van? Rosszabb már úgysem lehet a helyzet, kitöröltem Adsiedit-ből is, aztán a konzolból újra létrehoztam. Erre visszajött a rekord, a változója üresen állt, ellenben létrejött mellette egy tipikusan sírkövezéskor előforduló, név+guid nevű objektum is. Na, ebből mi lesz? Vártam tíz percet. Az lett, hogy az eredeti rekord eltűnt, a guidnevűből eltűnt a guid, maradt egy bejegyzés, de a tombstone már be volt kattintva. Azaz eltűnt a törölt, az új vette át a helyét, de az is egyből töröltre jelölt lett. A nénikéd.
Akkor workaround. Villámkezű Joe. Felvettem újra az A rekordot, meghúztam a replikációt, AD helyreállt, gyorsan átmozgattam az FSMO-kat a DC2-re, GC a DC1-en lekapcsol, újból meghúztam a replikációt, az Exchange szerveren a DNS kliens beállítást átírtam a DC2-re, magán az Exchange-n is mindenhol beállítottam, hogy a DC2-t használja. AD Topology (és vele még 7 egyéb) service újraindít, IISreset. Gyors ellenőrzés, még megvolt a DC1 rekordja. Oké, teszt. Új postafiók. Ugyanaza a hiba.
Vicces. Mindez péntek délután.
Ekkor vettem a fáradtságot, hogy értelmezzem az Exchange egyébként borzasztóan nem odaillő hibaüzenetét. Vazzeg. Azt írja, hogy az Address List service hülyült be. Az viszont valójában a System Attendant, mely kimaradt a nagy újraindítási hullámból. Restart. Postafiókteszt. Működött. Hurrá. DC1 bejegyzés? Már eltűnt. Most ez is hurrá, mert ez azt jelenti, hogy az Exchange már megy, a DC1-től függetlenül, azaz innentől ráérek az állandóan kinyírt A rekorddal foglalkozni.
A gond csak az, hogy semmi ötletem nem volt. Áttúrtam a netet, remek írásokat találtam arról, hogyan lehet auditálni a DNS-t, ahhoz, hogy elkapjuk a rekordtörlő rendszergazdákat. De itt magát a rendszert kellett volna elkapni, arra meg nem vonatkozik az audit. Végül úgy döntöttem, hogy marad az atombomba. Életre rángatom megint az AD-t, aztán DC1 demote (és bízom benne, hogy lemegy 10 perc alatt), az immár member szervert átnevezem, aztán DC3 promote.
Előtte feltettem a teavizet. Míg a konyhában kortyolgattam a teát, eszembe jutott, hogy adjunk egy esélyt a mágikus újraindításnak. Veszíteni nem veszítek vele semmit. A tea után meg is történt a restart – és csodák csodája, egyből létrejött a DC1 A rekordja! Igaz, dinamikus bejegyzés lett belőle, ezt gyorsan átírtam statikusra… és vártam. Elég sokat. 25 perc után kezdtem csak elhinni, hogy meggyógyult az AD, hiszen továbbra is élt az A rekord. Romeltakarítás.
Case solved. (Azt most ne firtassuk, hogy hétórányi szopást tudtam volna megúszni, ha egyből a restartot választom.)
Hogy mi volt az a rejtélyes krokodil, mely tíz percenként előbújt és leharapta az AD-ból a DC1 A rekordját, azt nem tudom és valószínűleg nem is fogom megtudni. Annyit sikerült kiderítenem, hogy két héttel ezelőtt volt egy áramszünet, mely levágta a Hyper-V hostgépet és nyilván mentek vele a virtuálisak is. (Pl. a DC1.) Utána minden visszaindult és látszólag rendben is volt. Látszólag. A mai napig.
ps.
Mondjuk, nekem még igen büdös volt az el-eltűnő A rekord objektum dSCorePropagationData tulajdonságának az értéke is. A DC2 esetében a tulajdonság értéke 0x0 volt, amikor a DC1 megjavult, akkor az övé is, de amíg rossz volt, addig az aznapi dátum volt benne. Sajnos nem találtam semmi infót, hogy konkrétan ennél az AD objektumnál ez a tulajdonság mire szolgál (úgy egyébként az öröklődés szabályozásához van köze, de ennyi a konkrétum: “This attribute is for internal use only”). Ráadásul még csak nem is módosítható.
Elkezdtem az első 2012-es vizsgámra tanulni. Eközben bele-bele nézegetek a jelenlegi infrastruktúrám beállításaiba.
Pár napja eszrevettem, hogy a feltelepített Storage Spaces köteteimen nincs bekapcsolva a Deduplication. Akkor úgy voltam vele, hogy majd utánanézek később, mert most még nem sürgős.
Ma a nézelődés kapcsán képenvágott a szomorú valóság:
Miután a Host (ami az ingyenes Hyper-V Server 2012) elkobozta a Storage Poolt a guest-től (ami egy Windows Server 2012 Standard), nem is lesz dedupom (legalábbis nem mindenütt). Miért? Mert a Hyper-V Serverből hiányzik ez a Role Service.
Tegnapi napon megjelent az Exchange 2010 SP3. !!!VÉGRE!!!
Ez talán a leginkább várt frissítése az Exchange-nek. A legfontosabb dologok amket tartalmaz:
– Az első Exchange 2010 kiadás ami telepíthető Windows 2012-re
– A minimális SP szint az Exchnage 2013 együttéléshez (ez sajnos még nem az igazi, mert Exchange 2013 oldalon kell hozzá egy CU1 jelű frissítés ami még nincs kész)
– Internet Explorer 10 támogatás
Forrás: http://blogs.technet.com/b/exchange/archive/2013/02/12/released-exchange-server-2010-sp3.aspx
Nemrég megkérdezték tőlem, miért paráznak az Exchange adminok a hotfixek telepítésétől. Megemlítettem, hogy két olyan esetről is tudok, amikor egy-egy rollup pack hazavágta a rendszert, és a kardjukba dőlt adminokat nem igazán vigasztalta, hogy az MS később visszavonta a csomagokat.
Nos, itt egy újabb csapda. Azt írják az Exchange blogon, hogy habár a Windows Update / WSUS / SCCM mind lelkendezve ajánlja ki az opcionális frissítések között a Windows Management Framework 3.0-t – igen, benne a csábos Powershell 3.0-val – az Exchange 2007/2010-et futtató gépekre inkább ne telepítsük. Ha mégis feltennénk, számíthatunk arra, hogy a rollup packok nem települnek fel, illetve az EMS begolyózik. Szóval óvatosan.
Nem, most nem Matolcsyról fogok beszélni. Bár vad dolgok ebben az írásban is lesznek.
Habár az előzményekről már esett szó a privát blogomban (itt és itt és itt) – leginkább dühöngés és káromkodás formájában – de itt, ebben az írásban valamelyest újra felelevenítem ezeket, immár higgadtabban és szakmai szemmel.
Tehát a jelenség az volt, hogy 9-én este, amikor le akartam játszani egy videót a médiailag felturbózott Windows 2008 R2 szerveren, elment a hang, illetve beszaggatott a kép, minden lejátszóprogramban. Már amelyik egyáltalán elindult. Bementem a Control Panel / Programs panelbe, kiszórtam az összes Creative programot és drivert, emellett kiszórtam mindent, amit felesleges hulladéknak, telepítési szemétnek tartottam. A videólejátszás rögtön megjavult, a hang nyilván nem, de egyfelől írtam Jánosnak – akitől a hangkártyát kaptam kipróbálásra – hogy mi is ennek a szutyoknak a pontos neve, másfelől megrendeltem egy párezer forintos USB hangkártyát, mert több helyen is írták, hogy a HP ML110 PCI csatija nem annyira szereti a hangkártyákat.
Reggel, még az ágyban, átfutottam az éjszakai leveleket, ott volt benne a hangkártya pontos neve. Gut. Úgy pizsamásan lementem, lekaptam a Creative oldaláról a Microsoft(!) által írt drivert, feltettem, kért egy újraindítást, leokéztam… aztán kék halál.
 |
| From Segédlet |
 |
| From Segédlet |
Oké, láttam már ilyet, hibás drivertől nem ijedünk meg. Last good configuration. Megint kék halál. Nofene. Safe mode. Ugyanaz. Ekkor felejtettem a konyhában a kávémat. A safe módban látható volt, hogy a classpnp.sys betöltésével van a baj. Jobb híján rákerestem a neten… és rámdőlt a világ. Mint földrengéskor a tízemelet. Vajákolások, kinlódások, jószándékú, de fogalmatlan topicok, hosszan elnyúlva, aztán egy-két értelmes bejegyzés, melyek azért adtak némi támpontot és ötleteket a továbbhaladáshoz. A továbbhaladást értsd úgy, hogy egyre beljebb a mocsárba. Az első nap végén eljutottam oda, hogy realizáljam, őrült nagy baj van, de még azt se tudom, hogy a Windowsban, a hardverben, vagy a Biosban. János szerint a Creative programozóinál csak az Adobe programozói idiótábbak, szóval ő a maga részéről arra tippelt, hogy a hangkártya driver vágta haza a rendszert. Nekem meg kiesett a fejemből, hogy ez MS driver volt, és hát azért az MS csak nem öli meg a saját rendszerét. Viszont a rossz driver mellett szólt, hogy a Startup Repair is azt üzente, hogy BadDriver. Attól meg végleg kikattantam, hogy egy driver hogyan tud megölni egy szerver operációs rendszert.
Az egész napot pizsamában nyomtam végig, kaja nélkül. Hajnalban hullafáradtan dőltem bele az ágyba.
Reggel folytköv. Pizsama, a dohányzóasztal, mint szék. Éjjel még támadt néhány ötletem, azokat ki akartam próbálni, illetve előkészíteni az újratelepítést. Az ötletek közül egy sem működött, a telepítéshez összeraktam mindent (ez sem volt egyszerű, de most ne részletezzük)… aztán fellázadtam. Hagytam a francba az egészet, reggeliztem, zuhanyoztam, melegítőt cseréltem, főztem egy kávét… szóval megpróbáltam kultúrembert faragni a két napja széjjelfrusztrált gnómból.
Ez a szünet mentette meg a gépemet.
Közben ugyanis a blogbejegyzésben megjelent egy komment, melyben újabb ötletek voltak, illetve nem sokkal később egy másik, amelyikben volt egy link. Egy olyan írásra mutatott, melyet olvasván tátva maradt a szám. Bakker, ez pont az én történetem! Fura volt látni, mert az a több száz bejegyzés, melyet az utóbbi másfél napban olvastam, mind úgy nézett ki, mintha az én esetem lett volna, de aztán mégsem. Ez viszont pontosan az volt.
Amikor telepítettem a segédprogramokat, valamelyik (VLC? K-Lite? DaemonTools? Egyéb?) felajánlotta, hogy felrak egy McAfee Scan nevű cuccot. Habár az MSE már fent volt, de tapasztalataim szerint az eléggé harmatos, ezt a gépet pedig négyen fogjuk gyötörni, köztük két húszéves padaván, szóval úgy gondoltam, inkább több védelem legyen, mint kevesebb. Aztán amikor 9-én este szétesett a gép, nemcsak a hangkártya drivert és segédprogramokat szedtem le, hanem sok egyéb mellett ezt a McAfee cuccot is. Ezzel helyeztem el a pokolgépet a rendszerben. Aktiválni pedig a restarttal lehetett, melyre másnap reggel, a driver telepítésekor került sor. Jó, mi? Azt hinnéd, hogy a driver ölte meg a gépet. A fene sem gondolná, hogy a McAfee Uninstall a háttérben már szétkeffentette a lemezen az oprendszert és az egész gyakorlatilag a memóriából megy.
A KB cikk a McAfee oldalára mutatott, a kettőből szépen össze lehetett rakni a történetet. Létezik egy könyvtár, a %systemroot%\system32\catroot\{F750E6C3-38EE-11D1-85E5-00C04FC295EE}\, ahol úgynevezett .cat katalógusfájlokban található minden szolgáltatásról, driverről és hotfixről minden azonosító adat. (Pontosabban a katalógusfájlok az egyes csomagok fájljairól készített hash-ek gyűjteménye, természetesen szintén aláírva.) Ezekből az adatokból a rendszer kiszed bizonyos információkat és eltárolja azokat a %systemroot%\system32\CodeIntegrity könyvtárban egy bootcat.cache nevű fájlban. Ezt a fájlt próbálja felolvasni a classpnp.sys driver. Ha nem sikerül neki, akkor megpróbálja legenerálni azt a catroot\{F750E6C3-38EE-11D1-85E5-00C04FC295EE} könyvtár tartalmából. És itt jön a balhé: ha az innen felszedett információk nem egyeznek meg a gép konfigurációjával (értsd driver, service, hotfix szinten), akkor a classpnp.sys eldobja az agyát: kék halál.
Ezek után lássuk, mit csinált McAfee.
Amikor azt mondtam, hogy uninstall, akkor fogta és azt a bizonyos guidnevű könyvtárat átnevezte(!?) temp????.tmp névre, létrehozott helyette egy üres újat… majd a fene tudja, mit tervezett vele, mert ebben a pillanatban tökönszúrta magát és elhalálozott. A gép pedig a következő újraindításkor szembesült vele, hogy a catroot\{F750E6C3-38EE-11D1-85E5-00C04FC295EE} könyvtár üres. Persze, hogy a classpnp.sys eldobta az agyát. Arra kérlek, hogy ha van előtted akár egy Windows 7, vagy akár egy Windows 2008 szerver, akkor nézzél bele ebbe a könyvtárba. Több ezer .cat fájl. Na, az ott látott szolgáltatások és driverek, illetve pecselt komponensek mind kipurcantak, mert nem volt meg hozzájuk a bootoláskor szükséges információ.
Csoda-e ezek után, hogy McAfee-t le akarják lőni Belizében?
Mondjuk, az is egyfajta understatement, hogy a Windows csak annyit mondott, hogy BadDriver. Bakker, az összes driver és az összes szolgáltatás Bad lett.
A workaround nyilván az, hogy Emergency Repair módban visszamásoljuk a temp????.tmp könyvtárból a .cat fájlokat a guidnevű könyvtárba, a bootcat.cache fájlt pedig töröljük.
Csakhogy. Nálam valahogyan a McAfee Uninstall valamelyik gonoszabb változata garázdálkodott, ez nem hozott létre temp könyvtárat, viszont a guidnevű tartalmát törölte. Ott álltam egy tök pucér katalóguskönyvtárral, úgy, hogy nem volt meg az előző állapot. Nézz bele légyszíves megint abba a könyvtárba! Hogy érzékeld a helyzetet: itt mindennek pontosan klappolnia kell: a drivereknek, a szolgáltatásoknak, méghozzá verziószámra azonosan, és persze jelen kellett lennie az összes patch katalógusfájljának, amelyik a gépen volt. Az a nyomorult classpnp.sys csak akkor indult el, ha minden egyezett.
Jópofa vadászat kezdődött. Először átmásoltam a Windows RE változatból – mely gyk. a Repair Tools opcióval indul el – a .cat fájlokat. Nem indult el. Kaptam egy bootcat.cache fájlt, bemásoltam. Kiröhögött. Újabb ötlet: ott van a szerveren egy csomó virtuális 2008 R2 szerver, szedjük ki azokból a .cat fájlokat. Windows RE alól a diskpart segédprogrammal fel lehet mountolni a vhd fájlokat, kimásoltam a {F750E6C3-38EE-11D1-85E5-00C04FC295EE} könyvtár tartalmát. Nagy levegő. Megint nem indult el. Pedig úgy emlékeztem, a host és a guest gépek azonos pecseltségi szinten vannak. Újabb ötlet: a %systemroot%\servicing\packages könyvtárban ott van az összes hotfix katalógusfájlja, küldjük még rá azt is. Le van szarva, ha több lesz. És igen, ezzel nyertünk: a három helyről összemásolt katalógusfájlokban már megvolt minden, pontosan olyan verziókkal, ahogy az a fránya kényes ízlésű classpnp.sys elvárta. Habár malmozott pár percig, de aztán kék képernyő helyett a Windows logon képernyő jött be.
Ha meglett volna a forgószékem, akkor elégedetten dőltem volna hátra.
Nyilván jött még egy nagytakarítás, a lakás gyk. tele volt romokkal, aztán rendezni kellett a kártyákat, drivereket (a találgatások során szanaszét állítgattam a registry-t), de ez már egyszerű hamupipőke munka volt, szerencsére mindent logoltam egy noteszbe.
Végezetül a Köszönet rovat. Ez az írás nem jöhetett volna létre a Microsoft nélkül. Ez kivételesen nem irónia akart lenni. Onnantól kezdve, hogy délben üdén és tisztán kijöttem a fürdőszobából és megtaláltam azt a bizonyos linket, István vezette a kezemet. Tőle kaptam az ötleteket, az én dolgom csak annyi volt, hogy utánaolvassak, megértsem, mit csinálok, majd végre is hajtsam az újabb és újabb feladatokat. A magam részéről teljesen le vagyok nyűgözve, mert egyrészt ez nem volt hivatalos bejelentés, másfelől, mint kiderült, nem is az MS sara volt az oprendszer halála – mégis teljes vehemenciával dolgoztak a hiba megszüntetésén.
És köszönettel tartozom Jánosnak is, aki a hardver irányában tett kisérletezéseimben segített.
Köszönet mindkettőjüknek.
Amikor megjelent a Windwos Server 2012 megtetszett a Storage Spaces nevű szerkezet. Azt gondoltam, hogy az új Hyper-V tetején kialakítok egy virtualizált háttértároló infrastruktúrát.
Építettem egy szervert. Az alaplapi 6 csatornás intel RST RAID vezérlőre felraktam 6db merevlemezt. Ebből az első kettőből RAID 1-es tömb készült, a maradék négyet pedig hagytam magában. A RAID tömbre felraktam a Hyper-V Server 2012-t, tettem rá egy virtuális gépet, ami a raiden lévő vhd-ból bootol, és odaadtam neki a maradék négy lemezt pass-through módban. A virtuális gépre felraktam egy Windows Server 2012-t. A virtuális gépen belül pedig a pass-through lemezekből összeraktam egy Storage Spaces Pool-t.
Minden szépen működött. Adat is került az újonnan kialakított virtuális “NAS”-ra.
Elkövetkezett a kies november 19.-ei hétfői nap, amikor is látom a Nagios-ban, hogy jónéhány gépet frissíteni kéne, köztük a virtuális nas alatti Hyper-V hosztot is.
Végigmentem a gépeken, utoljára maradt a Hyper-V. Felmentek a frissítések, újraindult. Elindítottam a különböző virtuális gépeket, minden elindult
kivéve…
a remek virtuális nas-om.
1. pofon:
Közölte a drága, hogy nem tudja felcsatolni a lemezeit. Remek. 🙁
Megnéztem a diskpartban, ahol a boot lemezen kívül nem láttam semmit. Itt kellene lennie négy darab offline disknek.
Az első gyanúsítottam az integrált Intel RST vezérlő meghajtója/menedzsmentje volt. Ilyen ugyanis nincs. Mind a mai napig az Intel nem adott ki hozzá 2012-n működő darabot. Azt feltételeztem, hogy a non-raid diskeket valamelyik hotfix miatt nem látja az operációs rendszer.
Körül akartam nézni a device managerben, hogy lássam mi a helyzet.
2. pofon:
A Hyper-V Szerverből adódóan ez egy core edition. Mint ilyen, nincs device manager rajta.
– Távolról még read-only módban sem lehet device managert indítani, mert ezt, a korábban meglévő lehetőséget a Microsoft eltávolította
– Itt írják, hogy tegyük fel a Server-Gui-Mgmt-Infra windows feature-t, de ezt nem tudom megtenni, hiszen ez nem egy teljes Windwos core, hanem a Hyper-V szerver, amin nincs ilyen
– PowerShell alapú device management nem része az operációs rendszernek. Van hozzá letölthető, de ezt valahogy nem akartam feltenni (így utólag kár volt)
Miután nincs device manager, tehát jön a vakrepülés. Nézzük meg, hogy mi történik, ha a lemezeket áttesszük egy másik vezérlőre. Volt a fiókban egy Intel RS2BL040 RAID vezérlő. Gondoltam erre átrakom a lemezeket és meglátom mi lesz.
3. pofon:
Szétszedtem a gépet. Amikor kihúztam az alaplapról a SATA kábeleket, az egyik beakadt és az alaplapi SATA csatlakozó műanyag része jött a kábellel együtt. 🙁 Remek. Alaplapcsere.
Még a kinyírt alaplappal és a fenti vezérlővel megpróbálkoztam.
4. pofon:
A jelzett Intel vezérlő az okosabb fajta. Mint ilyen nem adja tovább az operációs rendszernek a konfigurálatlan lemezeket (JBOD mód). A butábbik testvére az RS2WC040 persze igen. Azt nem mertem megkockáztatni, hogy felkonfiguráljam őket egyesével RAID 0-ának, mert ki tudja mit ír vissza és mi lesz az adatokkal.
Szereztem olcsón (5eFt/db) HP SC40Ge vezérlőket, amik tudják a JBOD módot. Beraktam a gépbe. Semmi sem változott. a diskpart nem lát semmit.
Tegnap reggel nekiálltam, hogy megejtsem az esedékes alaplapcserét. Miután még mindig az Intel/MS hotfix volt a gyanúsított, félreraktam a rendszer eredeti boot lemezeit, és két új lemezre raktam fel a Hyper-V-t minden hotfix nélkül. És láss csodát, még mindig nem látta a hiányzó lemezeim.
Ekkor megfogalmazódott bennem a gyanú, hogy lehet, nem is ott keresgélek, ahol kellene. Mi van, ha a Storage Spaces által felkonfigurált pool-t a Hyper-V szerver maga önhatalmúlag bevételezi.
Felraktam egy teljes Window Server 2012-t, hogy lássak is valamit, vége legyen végre ennek a vakrepülésnek.
Nyertem. 🙂 A device managerben látszanak a lemezek és a Storage Spaces konfig lát egy read-only pool-t (azt amit kerestem). Ezek után találtam is erről egy thread-et a Microsoft support fórumon.
Visszaraktam az eredeti boot lemezeket, rendbeszedtem a konfigurációt. Innen kezdve a Storage Pool-t a Hyper-V szerver kezeli és a Storage Pool virtuális kötetei lettek átadva a NAS-nak pass-through lemezként.
A véleményem, hogy a tipikus “not a bug it’s a feature” esettel állunk szemben. Ezt valaki csúnyán benézte az MS-nél: Ami pass-through az pass-through, teljesen mindegy, hogy a virtuális gép mit rak rá.
Most következik az az eset, amikor bebizonyítom, hogy nem értek az Exchange-hez.
Mit csinálunk olyankor, amikor van egy email címünk, amiért a saját Exchange szervezetünk a felelős, de az ide érkező leveleket tovább kell küldenünk egy külső címre, és saját rendszerünkön soha egy darab levelet sem kell tárolnunk, ami a megadott címre érkezik?
Én (és az a gyanúm, hogy ezzel nem vagyok egyedül) a következőt tettem a fenti esetben. Létrehoztam a saját címünkhöz egy postaládát, a külső címhez egy kontaktot és a postaládát ráirányítottam a kontaktra. Megbékéltem azzal, hogy ez ronda, sőt minden egyes ilyen akció visz magával egy nem is túl olcsó CAL-t.
Mostanában a több ügyfélnél az Exchange 2003 – Exchange 2010 Cross-Forest migrációval birkózom (ez egyszer még megér egy másik cikket). Ennek kapcsán meglepetten tapasztaltam, hogy a migráció végén a rendszer egy olyan Mail Enabled User-t (ez ugye Exchange szempontból egy kontakt, és mint ilyen nincs postaládája) hagy maga után. Ami viszont képes leveleket továbbítani pontosan úgy, ahogy a fenti kérdésben szerepel.
Némi nyomozás után kiderült, hogy a tettes a targetAddress nevű AD property. Tehát minden levél, ami a kontakt egyik proxyaddress-ére érkezik azt a rendszer tovább küldi a targetAddress property-ben szereplő címre. Ráadásul a rendszer azt a kedvességet is megteszi (mind Exchange 2003 mind 2010 esetén), hogy a targetAddress property-t eleve kitölti a kontakt email címére.
Ebből adódóan az eredeti kérdésre adott válasz így változik:
Felveszünk egy kontaktot a külső címmel, majd a kontakt proxyAddresses listájába felvesszük az átirányítani kívánt saját címet.
Kész vagyunk. Mínusz egy CAL.
Van egy dolog, ami már jó ideje bosszant.
Az Exchange 2007/2010 lehetőséget biztosít arra, hogy a Hub Transport szerveren feltelepísük a Microsoft AntiSpam agent-jeit. Ezzel kapunk egy jól működő, nagy tudású spam szűrő infrastruktúrát.
Ez ugyan nem annyira hatékony, mint a ForeFront for Exchange, továbbá nincs benne vírusirtó, viszont ingyen van.
Amikor ez a lehetőség először megjelent az Exchange 2007-ben, akkor lehetőségünk volt arra, hogy a hozzá tartozó definíciós fájlokat automatikusan frissítsük (Ez a ForeFront nélkül 3 hetente történt). Ez a lehetőség egy adott ponton megszűnt. Pontosabban, ha nincs ForeFrontunk akkor az Exchange maga nem frissít, hanem ezt a Windows Update teszi meg helyette.
Ezzel viszont gond van. Én magam részéről szerveren sosem kapcsolom be a frissítések automatikus telepítését (csak az automatikus letöltést), mert a folyamatos üzem miatt az nem elfogadható, hogy a szerver újrainduljon, amikor az update-nek ehhez van kedve, ráadásul bizonyos környezetekben a biztonsági frissítések csak tesztelés után kerülhetnek az éles rendszerbe. Ebből adódóan nem csak a biztonsági frissítések, hanem az AntiSpam definició sem települ automatikusan, aminek pedig kellene.
A fenti állapotot kezelendő írtam egy kis javascriptet ami feltelepíti az AntiSpam definíciós fájlt. És csak azt. Ha ezt a kis scriptet (cscript.exe SpamUpdate.js) berakjuk a Task Scheduler-be akkor a fenti problémát megoldottuk.
A script innen tölthető le.
Elolvastam ezt az írást és kedvet kaptam rá, hogy eljátsszak az induláskor létrehozott @outlook.com accountommal. Az eredmény nem volt rossz, bár még messze nem próbáltam ki mindent.
Viszont a Gmail accountom átszippantása, az érdekes volt. Szépen beállítottam mindent, de csak egy kövér errort kaptam vissza. Az MS help szépen leírta, hogyan lehet engedélyezni a Gmail-ben a letöltést, de ezt ugyan írhatta, régen be volt állítva, hiszen mindkét gépem Outlookjából így kapkodom le, mondjuk úgy, hogy biztonsági másolatként. Más lesz itt a baki.
Meg is lett. Belépve a Gmail inboxba, láttam, hogy a fiúk nagyon óvják a postafiókomat. Azt írták, hogy egy nagyon gyanús helyről, bizonyos hotmail.com-ról valaki be akart lépni a nevemben, de ők résen voltak és nem engedték meg neki. A bestyének. Az, hogy mind a két gépemről be szoktam lépni pop3-mal és leszedem az inbox tartalmát, az nem zavarta őket. A hotmail.com, na az már igen. Én meg néztem, mint Rozi a moziban, mert a Gmail help csupa általános marhaságot írt arról, hogyan tudnám mégis engedélyezni ezt az utálatos hotmailt. Aztán a végén csak kinyögték a megoldást: menjek el egy linkre, ott nyomjak meg egy gombot, ekkor elindul egy számláló és ha tíz percen belül megint megpróbálkozom a gyanús helyről, akkor arról a címről leveszik a lockolást.
Azért félelmetes dolog ez a technika.
A fejlődés egész egyszerűen visszafordíthatatlan.
Nézzünk is rögtön két példát. Az Outlook blog például ezért lelkesedik:
One of the new features in Outlook 2013 that I’ve heard a lot of positive feedback about is Quick Response, which lets you write replies or forwards without leaving your inbox. This feature came about when we observed that people using Outlook often have a number of reply windows open, taking up screen space and complicating their experience of using Outlook.
To simplify the experience of responding to email, Outlook 2013 now lets you reply directly from your inbox, without the hassle of opening a new window.
Hát, igen. A válaszlevél nem új ablakban nyílik meg, hanem a gyors betekintő panelben. Ez igen. Hol is láttam utoljára ilyesmit? Már nem emlékszem pontosan, de mintha G betűvel kezdődött volna.
És mi történik közben a másik oldalon? Figyeljük meg, milyen újítást vezettek be a Gmail fejlesztői?
How many times have you been writing an email and had to reference something in another message? Saving a draft, opening the old email, and then reopening your draft wastes valuable minutes. The new compose pops up in a window, just like chats (only larger).
Azaz bevezették, hogy az új email komponálás – beleértve a válaszlevél komponálását is – immár új ablakban nyílik meg.
Csodás, nem? Ezek az egyértelmű, kiszámítható trendek. Feltételezem, mindkét helyen hosszas kutatómunka előzte meg a GUI átalakítást, ahogy az ilyenkor megszokott.
A múlt heti hír folytatásaként, akit ez érint, annak leírom. A vártnál kb. három héttel korábban Október 24-től az MSDN és a Technet előfizetőknek letölthető az Exchange 2013 (továbbá a Lync 2013, az Office 2013 és a SharePoint 2013) .
Forrás: http://www.howexchangeworks.com/2012/10/exchange-lync-2013-rtm-bits-in-technet-msdn.html
Biztos már mindenki tud róla, de kiteszem ide is. Elkészült a végleges Exchange 2013.
További infó itt: http://blogs.technet.com/b/exchange/archive/2012/10/11/the-new-exchange-reaches-rtm.aspx
P.S. Már nagyon unom ezt. Harmadszor írom le a fenti szöveget. Először a gépem szállt el kékhalállat, másodszor pedig az IE-t nem szerette a WordPress.
Recent Comments