A funkcionalitását beleépítik a WAP-ba. A támogatása – a TMG-hez hasonlóan – még él egy darabig, de a halállistára már felkerült.
Részletesen: link.
Page 2 of 18
Technet Magazin kampec
Nem szűnik meg, csak átalakul: library, wiki, blogok. Valahol szomorú, de ebbe az irányba halad az újságírás. Saját tapasztalat, hogy jó egy éve már én sem olvastam az újságot, a szűkös időmből inkább a blogokra koncentráltam.
Link: bejelentés.
Élet a TMG után
Az Exchange rendszerekkel foglalkozók különösen rossz néven vették, amikor a Microsoft kilőtte a TMG-t. Akárhogy is nézzük, az Exchange publikálásához ez egy remek eszköz volt: csont nélkül vitte az összes protokollt, már a DMZ-ben előautentikált, azaz a belső hálóra csak autentikált forgalmat engedett be, ráadásul magát a használt protokollokat is szűrte. A TMG után nem is maradt értelmes opció. Mi rengeteget szívtunk opensource megoldásokkal, de valamin mindegyik elhasalt. Maradt a hardveres loadbalancer, mint egyetlen szóbajöhető megoldás. Igaz ugyan, hogy ez nem autentikál és nem foglalkozik túl sokat a használt protokollok ellenőrzésével, de egyfajta packet filter tűzfal és persze forgalmat oszt.
A Microsoft a TMG kinyírása után hosszú ideig nem mondott semmt. Háát, izé… majd csak lesz valahogy.
A héten indult el egy sorozat az Exchange blogon, ahol immár részletesen körbejárják a lehetőségeket.
Az első írást Greg Taylor követte el és általánosságban járja körül a helyzetet. Hogy kell-e egyáltalán protokollszűrés és előautentikáció? Az nyert, aki arra tippelt, hogy immár nem kell. Természetesen kiosztja a fejlődésben elmaradt szekuritis embereket, sőt, tippeket ad, miket mondjon nekik az Exchange adminisztrátor, ha kötekednének. Ezzel túl sokat nem akarok foglalkozni, számomra a kulcs mondanivaló az, hogy már az MS sem használ preautentikációt a felhőiben – ellenben használ IDS-t. (Gondolom, itt némi slendriánság forog fenn, hiszen IPS-nek valamivel több értelme lenne.)
Illetve, mégis. Greg írja, hogy a CAS már DMZready, azaz nyugodtan mehet rá autentikálatlan forgalom. Oké, de mi van akkor, ha van rajta Mailbox szerepkör is? Mert szép az, hogy négy Exchange szerverrel meg tudjuk oldani a terheléselosztást, de a legtöbbünk azon sportol, hogy maximum két szerver van. Ekkor viszont nagyon hiányzik a TMG.
A lényeg, hogy a szerző bemutatja a versenyzőket: kiket küld a ringbe a Microsoft? Az egyik az ARR (Application Request Routing) – legalább annyira hülye név, mint az ISA vagy TMG, szóval a vonulat megvan – a másik a WAP (Web Application Proxy). Az első egy loadbalancer, a második már egy autentikálni is képes eszköz, igaz, ez csak OWA-t képes publikálni. (És persze kitart még az UAG is, de azt az Exchange esetében jobb hanyagolni.)
Még valami. Most nem kerestem utána, de nekem úgy rémlik, hogy az ARR eredetileg nem támogatta az Exchange-t. Jó látni, hogy most már igen.
Life in a Post TMG World
A második cikkben – mely egy háromrészes sorozat első írása – B. Roop Shankar kezdi el kivesézni, mi is ez, hogyan is működik ez a bizonyos ARR. Nagy vonalakban: ez egy IIS-be épülő modul. A trükkje az, hogy ismeri – és proxyzni is tudja – azokat a Microsoft által megerőszakolt protokollokat, melyeket más webproxyk nem tudnak. Természetesen képes több szerver között terheléselosztásra is.
Egy résznél jót vigyorogtam.
Then click on “Edit Feature Settings” and change the settings for “Maximum allowed content length” to the below.
Azaz a bűvös szám: 2147483648, azaz 2 a 31-ediken. A legtöbb, mi adható.
Vesdd össze ezt az alábbi idézettel, innen:
(Update 17 Apr 2012: Looks like there’s a content-length encoding disagreement between Microsoft and Apache that breaks Outlook anywhere.)
De ez is érdekes írás. Hogy miért is olyan fontos az a content length. Cuki. Hibakódot a ‘bytes’ mezőben küldeni. Ennyit a szabványokról.
Még egy észrevétel. Az ARR Vistától a Windows Server 2012-ig minden IIS-be belerakható, és ez jó. Amit nem tudok, az az, hogy képes-e korábbi Exchange szervereket is publikálni. (A cikk csak a 2013-assal foglalkozik.) Elméletileg működnie kellene, de nálam a nappali fala karón varjúkkal van kidekorálva: én már csak akkor hiszek el valamit, ha explicit leírva látom. (Pedig gugliztam, de így sem egyértelmű a helyzet.)
Reverse Proxy for Exchange Server 2013 using IIS ARR – Part 1
Néhány e-prospektus
Most ilyen töltögetős időszak van. Az MS oldalán összeszedtek néhány Visio doksit arról, hogyan is képes együttműködni az Exchange, a Lync és a Sharepoint. A magam részéről erősen hiszek benne, hogy mérnökember rajz alapján ért meg dolgokat, szóval egy pillantást mindenképpen érdemes ezekre az anyagokra vetni.
– link –
Egy jó nagy kupac ingyenes e-book
Nem is ragozom tovább, menj el, nézz szét, töltögessél.
– link –
CAS Array 03/03 – Exchange 2013
Ez elméletileg a világ legrövidebb cikke lehetne: az Exchange 2013-ban nincs CAS Array. Pont.
De nem ússzuk meg ennyivel. Hiszen a CAS Array funkcionalitása hasznos volt. Valahol kell lennie valami hasonlónak.
Mindenekelőtt vizsgáljuk meg az előző írásban feltett két kérdést.
- Ha minden RPC forgalom RPC over HTTPS formában menne, szükségünk lenne-e marha drága loadbalancer készülékekre?
A válasz egyértelműen az, hogy nem. A loadbalance algoritmus a layer7-ről lecsúszna a layer4-be, ott pedig már elboldogul egy sokkal olcsóbb reverse webproxy is. - Át lehet-e terelni minden RPC forgalmat RPC over HTTPS-re?
Ez már fogósabb kérdés. Mi dönti el, hogy az Outlook melyik metódussal próbálkozik? Gyakorlatilag a sikertelenség. Ha beállítjuk az Outlook profilunkban a belső szerver/CAS Array elérhetőségét, majd megadunk hozzá egy proxy szervert is, akkor az Outlook először megpróbálja RPC over TCP protokollon keresztül elérni a belső szervert. Ha a belső hálón van, akkor ez valószínűleg sikerül is neki. Ha a külső hálón van, akkor jó eséllyel nem. (Ha csak el nem konfigurálod.) Ilyenkor vált át RPC over HTTPS-re és támadja meg a proxyként megadott címet.
Látható, hogy ha csak külső felhasználóink vannak, akkor a probléma megoldható. De ha már van belső felhasználónk is, akkor az először a belső címre próbálkozik, RPC over TCP-vel. Nyilván ezt blokkolhatjuk, vagy a CAS Array IP címének beállíthatunk valami marsbéli IP címet is – de ezekért súlyos timeout-tal, közvetve pedig felhasználói elégedetlenséggel fizetünk. Mivel az Outlook elsősorban a sima RPC-t favorizálja, így a belső hálón nem ússzuk meg a loadbalancert.
Itt jön be a képbe az Exchange 2013. Ebből ugyanis kidobták az RPC over TCP protokollt.
Elég markáns megoldása a problémának, nem mondom. Ezzel ugyanis teljesen megváltozott a leányzó fekvése. Mivel az Exchange 2013 CAS nem fogad el RPC over TCP-t, marad az RPC over HTTPS. Ez pedig már webes protokoll, melyet minden további nélkül tudunk loadbalancolni a Linux szerverünkkel. Aztán gondoljuk tovább: szükségünk van-e még az adatbázisok RPCClientAccessServer változójára? Miért lenne? Az Outlook már nem innen fogja megtudni a CAS szerver nevét. Ezért nincs szükség magára a CAS Array objektumra sem.
Ha nem innen, akkor viszont honnét? Hát az Autodiscover szolgáltatástól, mint minden más normális webes elérés az Exchange-ben. Az Outlook Anywhere szolgáltatásnak is lesz internalhostname és externalhostname paramétere, ahol az internalhostname mondja meg, melyik szervert kell támadnia bentről az Outlooknak.
Ismerős?
Na, ebből a névből lehet CAS Array-t faragni. Létrehozunk egy bejegyzést a DNS-ben, a megszokott outlook.cegnev.local névhez. Ez lehet egy kitüntetett CAS szerver IP címe, lehet DNS round robin formában az összes CAS szerver IP címe és természetesen lehet ez a reverse proxy szerverünk “külső” IP címe is. Aztán egyenként átírjuk az összes CAS szerverünkön az internalhostname paramétert erre a névre.
A CAS Array esetében láttuk, hogy kulcsfontosságú volt, mikor hoztuk létre. Jelen esetben ez már nem annyira lényeges. Amint átírtuk az értéket, az Autodiscover véges időn belül észleli a változásokat és szét is küldi.
CAS Array 02/03 – Amikor kezd bonyolódni az élet
Nos, nézzük meg alaposabban, mi is történik a különböző RPC kapcsolatok esetén, ha már van CAS Array objektumunk és rendesen be is lett állítva mind az adatbázisokban, mind az Outlook profilokban.
1. Sima RPC over TCP
 |
| From Segédlet |
Ez egy viszonylag egyszerű eset. Van egy CAS Array, mondjuk outlook.cegnev.local. (Javasolt best practice.) Ennek az IP címét a DNS-ben úgy állítjuk be, hogy az egyik CAS szerverre, jelen esetben a CASy-ra mutasson. Az Outlook profilban az outlook.cegnev.local név szerepel, így az RPC kérés elmegy a CASy-ra, ott az MSExchangeRPC szolgáltatás a felhasználó MDBHome értéke alapján megkeresi, melyik Mailbox szerveren van éppen az aktív adatbázisa, és már proxyzza is a kérést.
2. Magas rendelkezésreállású RPC over TCP
 |
| From Segédlet |
Magas rendelkezésreállás. Csináltunk DAG-ot, van több DC-nk, mind a hardverek, mind a network eszközök redundánsak. Most már csak az Exchange elérésének kellene annak lennie. Az RPC kommunikációt kétféleképpen tehetjük azzá:
- Windows Load Balance Service, magunk között csak WLBS.
Felejtős. Anyira, hogy a Microsoft sem ajánlja. Ha érdekelnek a részletek, akkor a legnagyobb hiányossága az affinitás. Pontosabban a hiánya. Csak akkor hagy figyelmen kívül egy node-ot, ha az már IP szinten sem érhető el. Exchange esetében van még egy durva hátrány: a failover cluster és a WLBS nem fér el egy gépen, tehát a korrekt megoldás még két Windows és még két Exchange licenszbe kerülne. - Hardware loadbalancer
Ennyi pénzért már korrekt hardveres loadbalancer kapható. Ez ügyes, okos, mindent tud.
Tehát betettük a loadbalancer clustert a belső hálózatunkba. Cluster, mert ugye magas rendelkezésreállás. Belső háló, mert az RPC csak ott van értelmezve. Jól is néznénk ki, ha kintről is jönnének RPC kérések.
A CAS Array IP címe egyben a loadbalancer cluster virtuális IP címe. A kliensről ide érkezik be a kérés, a loadbalancer pedig a beállított konfigurációja alapján továbbítja a kérést valamelyik CAS szerver felé. Jelen esetben ez megint a CASy. Onnantól minden megy ugyanúgy, mint az előző esetben.
3. RPC over HTTPS
 |
| From Segédlet |
Eddig beszéltünk a belső hálózatról. De mi van azokkal, akik valamilyen okból kifolyólag kívülről szeretnék elérni a postafiókjukat? Outlookból?
Erre találták ki az RPC over HTTPS-t. Az Outlook kliensben megadom az elérendő belső címet (outlook.cegnev.local), de mellette megadjuk a DMZ-ben elrejtett reverse proxy kinti nevét is. (Ez simán lehet egy mezei virtuális Linux egy akármilyen webszerverrel.) A reverse proxy tudja, hogy a kívülről jövő HTTPS kérést – mert ő csak ennyit lát belőle – melyik belső webszerverre kell dobnia. (Megjegyzem, itt már remekül lehet affinitást is konfigurálni – de webproxynál csak webes protokollokra működik.) A fenti ábrán a CASx webszervert választotta. A CASx terminálja a HTTPS csatornát. Itt bújik ki belőle az RPC és nekiáll keresni a CAS Array-t. A DNS vissza fogja dobni neki a beállított IP címet, a kérés továbbpattan, majd onnan megy minden, mint korábban.
4. Magas rendelkezésreállású RPC over HTTPS
 |
| From Segédlet |
Ha már van egy loadbalancer készülékünk, mely az Exchange szerverek RPC szolgáltatásait proxyzza, simán használhatjuk arra is, hogy ugyanezen szerverek webszolgáltatásaival is megtegye ugyanezt. (Sajnos a Linux szervert nem tudjuk használni RPC proxyzásra, mert az már layer7.) Ettől persze egészen érdekes lesz a táncrend. A loadbalancer VIP címe van kiforgatva a külvilág felé, ide érkezik be a HTTPS forgalom. Az eszköz a HTTPS loadbalance paraméterek szerint dobja tovább a kérést egy tetszőleges CAS szervernek, ez megint a CASx. A CASx terminálja a HTTPS forgalmat, kibújik az RPC, keresi a CAS Array-t – mely jelen esetben megint a loadbalancer VIP címe. Viszont ekkor már RPC forgalomról beszélünk. A forgalom az RPC loadbalance szabályok szerint megy tovább, immár a CASy-ra, ahonnan már ismerjük a mókát.
Hogy tetszik?
Mert nekem nem túlzottan. Az utolsó két ábra olyan, mint egy Klampár-Jónyer pingpongmeccs. Muszáj ekkora adok-kapokba belemennünk?
Nem. Az MSExchangeRPC szolgáltatás képes arra, hogy megtalálja a rövidebb utat az erdőn keresztül.
De ehhez durván le kell szarnia az etikettet.
A valós működés az, hogy abban a pillanatban, amint egy CAS szerver kap egy proxyzandó kérést, mindent félretéve megpróbálkozik maga elérni az illetékes Mailbox szervert. Amennyiben ez sikerül, akkor a kérés már nem pattog tovább.
Tessék ezen egy kicsit elgondolkodni. Az utolsó két ábráról egyből látszik, hogy hülyeség. Valótlan. Már a CASx szerver megpróbálkozik elérni a Mailbox szervert és amennyiben sikerül neki, akkor a többi elem nem játszik.
Konkrétan letojja, hogy van-e CAS Array és mi a konfigurációja. Megpróbálja elérni a Mailbox szervert, és ha sikerül, akkor sínen vagyunk. Sőt, a sima RPC over TCP kapcsolatoknál sem foglalkozik egyik CAS szerver sem a CAS Array objektummal. Tőlük fel is fordulhat.
Fogadok, most összezavarodtál. A cikkek lényege éppen az lett volna, hogy megmutassam, mennyire fontos dolog ez a CAS Array objektum. Aztán kiderül, hogy a kutya sem használja. Írtam két hosszú cikket, ábrákat rajzoltam… majd kinyírtam a főhőst, mintha egy Trónok Harca szereplő lett volna. Ennek mi értelme?
Jó, pihenjünk meg egy kicsit.
Ha már lehiggadtunk, észre fogjuk venni, hogy tulajdonképpen minden rendben van: az MSExchangeRPC szolgáltatás akkor önállóskodik, amikor a kérés már elérte a CAS szervert; a CAS Array pedig arra szolgál, hogy a kliens elérje az első CAS szervert. A CAS Array nem tehet arról, hogy az RPC over HTTPS egy reverse proxyn keresztül jön be és már ez a proxy megmondja, melyik CAS szervert kell elérni. Az RPC over TCP protokoll esetében meg természetes, hogy a CAS szervereket nem érdekli a CAS Array: nem nekik találták ki. A CAS Array objektumot a MAPI kliensek használják.
Viszont ajánlanék a figyelmedbe két töprengenivalót.
- Ha minden forgalmat sikerülne RPC over TCP helyett RPC over HTTPS-re terelni, akkor szükség lenne-e a magas rendelkezésreállás biztosításához a drága loadbalancer cuccokra? Nem lenne-e elég helyettük az ingyenes Linux reverse proxy?
- Meg lehet-e oldani, hogy minden kliens forgalom RPC over HTTPS-en keresztül menjen?
Teched 2013
Ha nem tudtál elmenni, és fura módon az előadások is érdekeltek volna, nem csak New Orleans, akkor jó hírem van: az Ask the Core team összeszedett egy tonna videót az érdekesebb előadásokról. Nézhetők, letölthetők.
– Jó böngészést –
CAS Array 01/03 – Alapozás
Már régóta terveztem írni egy részletesebb cikket az Exchange 2010 CAS Array működéséről, mert úgy tapasztaltam, hogy még a legprofibbak fejében sem tiszta teljesen a kép.
Kezdjük rögtön a fogalom tisztázásával. Sokan az ‘array’ névből egyből magas rendelkezésreállásra gondolnak, és összekeverik a loadbalance megoldásokkal. Hiba. Nagyon pongyola megfogalmazással a loadbalance feladata a kliens kérését egy adekvát szerveren futó szolgáltatás felé irányítani, míg a CAS Array feladata… tulajdonképpen ugyanez, de nagyon nem mindegy, mit értünk adekvát szerver kifejezés alatt, hol történik meg az irányítás… és természetesen terheléselosztásról szó sincs.
Mielőtt teljesen belebonyolódnék, kezdjük el boncolgatni az Exchange 2010 kliens oldali hozzáféréseit.
Vannak a tiszta webes hozzáférések. Ezekről túl sokat nem kell magyarázni, mindenki látott már webszervert, webes szolgáltatást. Aztán van az RPC over TCP, azaz a klasszikus MAPI. Ezt használja a vastag kliens – Outlook – de léteznek más külső alkalmazások is, mint például a Blackberry szerver. Ez nagyon nem webes hozzáférés: alaphelyzetben több tízezer port közül választhat kapcsolatonként egyet, illetve kell neki a 135-ös, ahol az endpoint mapper azt mondja meg, melyik is lett kiválasztva. (Szerencsére ez az egész konfigurálható, de jelen sorozatban ezzel nem foglalkozok.) Az Exchange-ben létezik az RPC-nek webre erőszakolt verziója is, az RPC over HTTPS, azaz az Outlook Anywhere. Itt az RPC forgalmat HTTPS csatornába gyömöszölték, így lett belőle webes adatforgalom.
Foglalkozzunk most egy kicsit részletesebben ezzel az RPC-vel. A 2010-es verzióban az RPC over TCP elérésben nagy változás történt: az Outlook kliensek immár nem közvetlenül a Mailbox szerverre kapcsolódnak, hanem egy baráti CAS szerverre, mely proxyzza az RPC kérést a Mailbox szerver felé. Innentől lesz érdekes a dolog. Honnét tudja az Outlook, hogy ki az a baráti CAS szerver, aki valószínűleg el fogja tudni érni a Mailbox szervert?
Amikor létrehozunk egy adatbázist, akkor annak az RPCClientAccessServer változójába beleíródik egy név. Ha magán a szerveren fut CAS szerepkör is, akkor a saját neve, ha nem, akkor az Exchange keres egy közeli, RPC-n elérhető CAS szervert és annak a nevét írja bele. Ez lesz az a CAS szerver, aki proxyzza a kérést az adott adatbázis felé.
Amikor a felhasználó létrehoz egy Outlook profilt a gépén, akkor az történik, hogy az Outlook kiolvassa, melyik adatbázisban van a felhasználó postafiókja, majd megkeresi ennek az adatbázisnak az RPCClientAccessServer értékét – és erre a szerverre állítja be a profilban a kapcsolódást.
Ez szépen működik is addig, amíg az a bizonyos CAS szerver elérhető. De mi van akkor, ha ledől? Az Outlook továbbra is a profilban lévő CAS szervert fogja ostromolni – sikertelenül. Hiába létezik másik CAS szerver és hiába tökéletesen egészséges az adatbázis, a felhasználó nem fér hozzá a postafiókjához.
Akár külön cikkben is lehetne részletezni, hogy mikor, mi történik. A pontos forgatókönyv csak a következőktől függ: az Exchange verziója, service pack száma, rollup pack száma, hány AD site-on vannak Exchange szerverek, használunk-e DAG-ot, loadbalancer-t, reverse proxy-t, vannak-e public foldereink és nem utolsósorban, milyen verziójú Outlook-ok vannak a cégnél.
Maradjunk annyiban, hogy ilyen esetben kisebb-nagyobb kényelmetlenségek történhetnek, melyek között szerepel az elérhetetlenség is.
Ennek a szituációnak az elegáns kezelésére találták ki a CAS Array-t.
A CAS Array egy meglehetősen absztrakt objektum az Active Directoryban. Van neki neve, FQDN értéke és egy listája, hogy mely CAS szerverek tartoznak bele. Ez egy AD site szintű objektum, azaz automatikusan a site-on belüli összes CAS szerver tagja lesz. A létrehozását nem fogom leírni, tele van ilyesmivel a net. Arról, hogy az FQDN értelmezhető legyen, nekünk kell gondoskodnunk, azaz létre kell hozni hozzá egy DNS bejegyzést.
Innentől kezdve ha kreálunk egy új adatbázist, akkor annak az RPCClientAccessServer értéke a CAS Array neve lesz. A MAPI kliensek a CAS Array nevét kapják meg. Itt jön be a képbe a DNS. A CAS Array IP címe magas rendelkezésreállású környezetben lehet a loadbalancer IP címe, egyébként pedig lehet egy általunk kiválasztott CAS szerver IP címe.
Nézzük, mi történik most a korábban vázolt példában. Azt mondtuk, hogy a Mailbox szerveren nincs CAS funkció, ezzel szemben van több különálló CAS szerverünk. Ha kidől az egyik, akkor semmi gond sincs, a DNS-ben átírjuk a CAS Array IP címét a másikra. Életszagúbb példa, hogy teszem azt, lecseréljük a CAS szerverünket. Megint csak elég átírni az IP címet a DNS-ben. A kliensek mindkét esetben gond nélkül veszik az akadályt, hiszen nem kell módosítani a profiljukban semmit. (Természetesen ezek a szituációk kezelhetőek CAS Array nélkül is, de sokkal nyögvenyelősebben. Természetesen a korábbi kiemelés megjegyzései most is érvényesek.)
Még egy apróság: a régi, azaz a CAS Array létrehozása előtti adatbázisokban az RPCClientAccessServer értéke nem változik meg magától, itt manuálisan kell módosítanunk. Hasonlóképpen a már létrejött Outlook profilokban sem történik meg magától az átállás, ehhez különféle varázslások kellenek. (Nem mindig, és nem minden varázslás működik minden esetben, de ebbe most megint ne menjünk bele.) Ezért szokták azt mondani, hogy Exchange 2010-es környezetben az első dolgunk legyen létrehozni a CAS Array-t, még azelőtt, hogy a kliensek hozzákapcsolódnának. (És persze a default adatbázisban írjuk át manuálisan az értéket.) Ezt célszerű megtenni még akkor is, ha nem foglalkozunk magas rendelkezésreállással, hiszen nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, és a legótvarabb munka egy Exchange organizáció átvariálásakor a kilensek átkonfigurálása.
Mit fogunk ekkor látni? Ha megnézzük az Outlookban, akkor azt, hogy a kliensünk mind a webes kapcsolódásokban, mind az RPC-ben immár a CAS Array nevet használja, azaz azt az IP címet fogja támadni, amit mögé tettünk. Innentől bármikor nagyon könyen tudjuk terelni a forgalmat.
Két megjegyzés:
- A fenti állítás nem teljesen igaz. A Public Folderek RPC elérése nincs proxyzva, tehát ott, ha mandinerből is, de a Mailbox szervert támadja a kliens.
- Bárkiben felmerülhet az ötlet, hogy hoppá, itt olcsón lehet magas rendelkezésreállást létrehozni: a DNS-ben round robin módon felveszem ugyanarra a névre az összes CAS szervert. Ez jó addig, amíg mindegyik CAS szerver működik, de ha bármelyik ledől, arról a DNS nem fog tudni és simán kiadja a nem elérhető címeket is a hozzá fordulóknak.
Ennyi volt az alapozás. A következő írásban némileg mélyebben beleásunk a különböző RPC kapcsolódásokba, megvizsgáljuk, hogyan befolyásolja mindezt a loadbalancer, illetve a HTTPS csatornázás.
Copy/Paste a mi barátunk
Jelenleg egy Exchange 2013 alapú hosting infrastruktúra tervezésével foglalkozom. Mint kiderült bizonyos dolgok kikerültek a grafikus management felületből a korábbiakhoz képest. Például nincs OAB reszelés a felületen. A vége az lett, hogy nagyjából mindent PowerShell-ből kell megcsinálni. Ennek kapcsán az ember olvasgatja a helpet. Részletek különböző parancsok helpjeiből:
Get-Help New-DynamicDistributionGroup -full
-RecipientContainer <OrganizationalUnitIdParameter>
The RecipientContainer parameter filters the recipients used to build the dynamic distribution group based on their location in Active Directory. The value of the RecipientContainer parameter can be the canonical name of an organizational unit (OU) or a domain. If you don’t specify a value for the RecipientContainer parameter, the cmdlet will default to use the local container. This location is specified by using the OrganizationalUnit parameter.
Get-Help New-AddressList -full
-RecipientContainer <OrganizationalUnitIdParameter>
The RecipientContainer parameter filters the recipients used to build the dynamic distribution group based on their location in Active Directory. The value of the RecipientContainer parameter can be the canonical name of an organizational unit (OU) or a domain. If you don’t specify a value for the RecipientContainer parameter, the cmdlet will default to use the local container. This location is specified by using the OrganizationalUnit parameter.
Get-Help New-GlobalAddressList -full
-RecipientContainer <OrganizationalUnitIdParameter>
The RecipientContainer parameter filters the recipients used to build the dynamic distribution group based on their location in Active Directory. The value of the RecipientContainer parameter can be the canonical name of an organizational unit (OU) or a domain. If you don’t specify a value for the RecipientContainer parameter, the cmdlet will default to use the local container. This location is specified by using the OrganizationalUnit parameter.
Tombol a copy/paste, ellenőrzés nélkül. Nyugi, ez már a 2010-ben is pontosan ugyanígy van a helpben.
Előadás
Hogy itt is népszerüsítsem.
2013.05.23.-án előadást tartok az Exchange 2013 mobil lehetőségeiről.
Itt nem kifejezetten az újdonságokról lesz szó, hanem arról, hogy összességében mobil oldalról mi hozható ki az Exchange-ből.
A konferencia címe: http://app.hwsw.hu/
Óvatosan az adatbázissal
Ez érdekes. Őszintén szólva, még nem merültem el a 2013-as Exchange rejtelmeibe, pedig már itt van az sp1 a cu1, lassan lehetne. Egyelőre inkább csak olvasgatok.
Például ezt az írást. Paul Cunningham emel ki egy első látásra meghökkentő mozzanatot az Exchange 2013 lelkivilágából: ha létrehozol egy mailbox adatbázist, akkor a cu1 utáni Exchange már figyelmeztet, hogy légy olyan kedves, indítsd újra az Information Store szolgáltatást. Ez, mint tudjuk, az összes adatbázis le- és visszacsatolását jelenti, azaz kemény szolgáltatáskiesést.
Azért ez megérdemel egy ‘ejha!’ füttyentést.
Aztán jön a magyarázat és ettől már valamivel érthetőbb lesz a helyzet, különösen, mivel kedvenc sorozatszereplőm, Scott Schnoll is feltűnik a darabban. Arról van szó, hogy a 2013-as Exchange (már az RTM is, csak az nem figyelmeztetett) nem egy az egyben foglalja le a memóriát az Information Store-nak, mint a korábbi verziók, hanem adatbázisonként. Azaz ha megjelenik egy új fiú a játszótéren, akkor mindenkinek abba kell hagynia a játékot, majd az IS újrakezdéskor igazságosan újraosztja az erőforrásokat.
Ettől persze még meredek volt így megoldani a problémát, de szerencsére tényleg nem olyan sűrűn szoktunk adatbázisokat létrehozni. Innentől pedig már csak a szervízhétvégéken fogunk.
ps.
A DAG üzemeltetőknek egy fokkal jobb a helyzetük, ók egy switchover/switchback párossal megúszhatják a leállást.
Exchange 2013 Setup + EAC
Nekiálltam az Exchange 2013-ra való átállásnak.
Miután az első 2013-as szerver nem abba a site-ba kerül ahol a schema master van, így a schema master site-jában kezdek neki, parancssorból a dolognak (PrepareSchema, PrepareAD, PrepareDomain)
2012-es member gép (ez sosem lesz Exchnange szerver):
Hisztizik, hogy RSAT AD DS kellene neki. Az nincs, ezen a gépen nem is lesz. Válasszunk mást.
2008 R2 DC, minden FSMO role tulajdonosa:
Hisztizik, hogy kéne neki egy .NET 4.0 – Ez átverés, a release notes-ból kiderül, hogy tulajdonképpen 4.5 kell neki. Nem ugrom be, felrakom a 4.5-öt
Kéne még egy Management Framework 3.0. Felrakom.
Ezek után lefutnak a szükséges dologk.
Csak azt tudnám, melyik idióta gyártott ilyen KÖTELEZŐ parancssori kapcsolót: /IAcceptExchangeServerLicenseTerms
Azt hiszem, ha az open világban valaki elkövetne egy hasonlót, keresztbe nyelné le a közösség.
Aki már egy kicsit utánanézett az Exchange 2013-nak az tudja (aki nem azt majd telepítés után fogja képen vágni), hogy az MMC alapú Exchange Management Console-nak vége, meghalt, eltemették.
Ami helyette van az a web alapú Exchange Administration Center.
Hosszas várakozás (2010 SP3, 2013 CU1) és némi küzdelem (Schema Upgrade másik site-on, millió tonna Windows Server Role, Feature, külön letöltendő telepíőkészlet, hatszáz újraindítás) árán sikerült a saját Exchange 2010-es infrastruktúrámba (homokozó) felraknom az első Exchange 2013-at.
A telepítő gyorsan meg is kérdezte, hogy akarom-e elindítani az Administrative Centert.
Akartam. Beléptem. Magyar.
Hogy az a…
Utálok magyarul szervert adminisztrálni.
Miért?
Nem, nem beszélek jobban angolul mint magyarul. Nem, nem felvágós úri hóbort. Hanem:
Ha valami bajom van, a magyar hibaüzenetekre, problémákra kb. 0 megoldást találok a neten.
Ok. Állítsuk át angolra:
Első ötlet: Átállítom az Internet Explorert angolra. Ez magyar, mert az operációs rendszer nyelve ugyan angol, viszont a területi beállítások magyarok, elsősorban a billentyűzet miatt. (Ez az átállítás sem egy matyóhímzés mióta az IE nyelvi beállításait integrálták a control panellel: Win8/IE10)
Kilépek az EAC-ból, becsukom az IE-t.
Megpróbálom elindítani az EAC-ot újra. Csempét nem gyártottak hozzá a start menűbe. Az IE history-ban sincs (vajon miért?). Google.
Kiderül, hogy a cím megyegyezik a 2010 ECP-vel. (https://server/ecp)
Bepötyögöm, belépek, kapok egy 2010-es OWA login ablakot. Mi vaaan?
Megpróbálom a gép összes lehetséges címével (loclhost, FQDN, IP). Mindre ugyanazt kapom vissza.
Google.
Kiderül, hogy abban az esetben, ha a mailbox még a 2010-es szerveren van akkor belépés után átirányít. Ez kikerülhető, ha így: https://server/ecp?ExchClientVer=15 adjuk meg a címet.
Sikerül. Belépek. Magyar.
Gondolkoz. Nézzük meg a postaláda nyelvét.
Belépek a 2010-es OWA-ba, kiderül, hogy magyar. Ok. Átállítom angolra.
IE becsuk, újra kinyit, EAC-ba belép. Magyar.
Get-MailboxRegionalSettings: látszik, hogy angol.
Vajon ez a beállítás honnan jön? AD.
Hopp. Nem azon a site-on van a 2013 mint a felhasználói postaláda 2010-e.
Get-MailboxRegionalSettings -DomainController <Exchange 2013 site DC>
Itt is angol.
Mi van, ha már lefutott a replikáció.
IE kilép, IE belép, EAC: Angol. – véééégre.
Exchange 2013 CU1 2.
No akkor. Megjelent. kb. fél órája, most töltöm lefelé.
Exchange 2013 CU1
Az Exchange Team Blogon jártam. Megláttam a rég várva várt címet Exchange 2013 RTM CU1 … Status.
A “Status” szó így hirtelen nem tett gyanakvóvá. Pedig kellett volna.
Szóval az ígéretekkel ellentétben a fenti update nem jelenik meg az első negyedévben. Tehát még nem tudok a meglévő 2010-es infrastruktúrámba 2013-at telepíteni.
A cél azért nincs messze. Ha igaz amit ígérnek, jövő hét kedden a kezünkbe kerül az új játék. 🙂
Az eltűnt e-mail esete
Tegnapelőtt este egy weboldal nem engedett be. Megpróbáltam resetelni a jelszavam. A folyamat:
Küldenek egy e-mail-t, amiben van egy link, erre kattintva kapok egy másik levelet, benne az egyszerhasználatos jelszavammal. Szokásos eljárás.
Megjött az első levél, rákattintok a linkre, közli, hogy küldi a jelszavam.
Második e-mail sehol. Várok… várok… még mindig várok. Nem jön.
A dolog nem volt se fontos, se sürgős, így napirendre tértem a téma felett.
Másnap reggel a telefonomon nézem az adott postaládát, a levél ott van. A megfelelő időben, előző este érkezett.
Leültem az irodai gépem Outlookja elé. A levelet ott sem látom. Akkor nézzük meg OWA-ban. Bejelentkezek a saját nevemben, majd megpróbálok átlépni abba a postaládába, ahova a levél érkezett (ez nem az elsődleges fiókom, hanem a freemail fiókom “exchange-esített” változata). Nem sikerül, az OWA dob egy ronda hibát valami null property-re.
Keresgélek a neten és ezt találom:
http://support.microsoft.com/kb/2777852
Remek, ezek szerint akkor tudom megnyitni a másik mailboxom ilyen módon az OWA-ban, ha a freemail.hu-t felveszem az accepted domain listára. Ehhez valahogy nincs kedvem.
Belépek a postaládába az eredeti felhasználója nevében.
A keresett levél ott van… és … azt állítja magáról, hogy private. Ok. Ez teljesen érthető. A private jelzéssel rendelkező leveleket a Full Access joggal rendelkező másik felhasználó nem láthatja.
Ez így nekem nem jó.
Tehát a megoldás:
– csinálok egy terjesztési csoportot
– belerakom az összes érintett másodlagos postaládát
– csinálok egy Transport Rule-t amely az összes a terjesztési csoport tagjainak menő levélről leszedi a Sensitivity fejlécet, ha abban private/personal/confidental van.
Teszt kívülről. Működik.
Sémák és változásaik
Aki szeret elmélyedni a részletekben, annak ajánlom a figyelmébe ezt a word doksit: az összes olyan sémamódosítást tartalmazza, melyeket a 2003-as verzió óta az Exchange okozott, beleértve magának az Exchange-nek a belépését is a címtárba.
Mint a régész
Valamiért ez a cikk a privát blogba került bele, pedig simán illik ide is, méghozzá a szívás kategóriába. Sőt, a nagyon nagy szívás kategória sem lenne túlzás.
Csak hogy összezavarjam az ellenfelet, a történet végét itt írom meg.
Miután az éles szervert többször is betérdeltettem pusztán csak azzal, hogy belenéztem néhány public folderbe, kitaláltuk, hogy bevirtualizáljuk(1) az egész cuccot, atombiztosan elszeparáljuk az éles környezettől és azt már piszkálgathatom. Hogy mennyire ment könnyen a virtualizálás? Sajnos a kolléga nem ír blogot, pedig nagyban tudná vele javítani a közhangulatot. Amekkorát szopott vele, ahhoz képest egy átlag IT jómunkásember élete hawaii pihenés.
(1) A virtualizálás rendszeresen behalt, végül disaster recovery alapon backupból állt fel a rendszer.
Oké, röpke 2-3 hét alatt elkészült a tesztrendszer, odáig, hogy már futott az Information Store szolgáltatás az Exchange szerveren. Csak hogy tisztázzuk a játékteret: Windows 2003 STD, Exchange 2003 STD, külön gépen Windows 2003 STD domain controller.
Ezt a rendszert már sokkal bátrabban tanulmányozhattam. Mit mondjak, egyik döbbenetből a másikba estem. Először találtam néhány public foldert, ahol 100000 fölött volt az elemszám. Aztán találtam egyet, ahol 200000 fölött volt. Aztán beléptem az admin nevében és a postafiókjában, az elküldött elemeknél – írdd és mondd – 2000000 fölött. Ha esetleg gondot okoznának a nullák, akkor leírom betűkkel is: kétmillió feletti elemszám. Standard 32 bites Windows szerveren, melynek nem lehet 3 GB-nél több memóriát adni.
Párbeszéd.
– Az Exchange alapvetően a memóriában dolgozik – jelentettem ki.
– Csak nem a miénk – vont vállat a helyi ember – A miénk kizárólag diszkre.
Kitérő.
Egyszer valamikor egy nagyobb cég rendszereit tekergettem, mint szerver adminisztrátor. Szintén Exchange 2003. A szerver nem muzsikált túl jól, ezért kihívtunk egy Microsoft rapid mérnököt, vizsgálja át és mondjon róla véleményt. A csajszi szó szerint ledobta a haját, amikor megtudta, hogy néhány felhasználónál vannak olyan folderek, melyekben 60000 feletti az elemszám. Erre a számra mondta azt, hogy borzalmasan sok, csoda, hogy egyáltalán működik a szerver.
Kitérő vége.
Nos, mint ahogy korábban is írtam, ez a cég az Exchange platformra tette a… a mindent. Gyakorlatilag ezen megy a teljes céges workflow. Ezt kellett feltérképeznem.
Kitérő.
Az Exchange 2000-ben jelentek meg az event sinkek. Rögtön kétfajta is lett belőlük: store sinkek és transport sinkek. Az előbbi az adatbázismotorra figyelt, az utóbbi az smtp motorra. Sinket úgy lehetett létrehozni, hogy a fejlesztőember megírta a kódot, akár vbscriptben, akár vb-ben, de úgy emlékszem, írhatta C#-ban is. Ebből aztán gyártott egy COM objektumot és beregisztrálta a Windows-ba. Nem mennék bele a részletekbe, de a kétfajta sinknek más volt a beépülési technikája. A store sinkek látszódtak a Component Services konzolban, a transzport sinkek viszont nem, ezeket csak egy spéci szkript segítségével lehetett kezelni. A sinkek úgy működtek, hogy rákapcsolódtak egy eseményfigyelőre (ezeket kezelte az Event Service) és ha az bekövetkezett, akkor elindult a hozzájuk rendelt kód. Aztán a Microsoft látta, hogy ez így nem igazán jó. 2005-ben ezt az egészet – beleértve a webstore-hoz kapcsolódó matyizást is – kitette egy külön termékbe, ez lett a Sharepoint. Az Exchange 2007-ből eltűntek a transport sinkek, helyettük bejöttek a transport agent-ek. Az Exchange 2010-ből pedig eltűntek a store sinkek is.
Kitérő vége.
Az én vizsgálódásomnak az volt a célja, hogy a workflow milyen komponenseket használ. Ha például van benne transport sink, akkor megette a fene, mert ekkor már a 2007-es Exchange-re sem tudunk áttérni. Nem kicsit nehezítette a feladatot, hogy az egész roppant bonyolult rendszerről semmilyen dokumentáció nem volt, és akik készítették, mára elérhetetlenek. A rendszer csak úgy ketyeg magában.
Az első eredmények biztatóak voltak. Az smtpreg.vbs szerint transport sink nincs. Store sinkből csak a CDO for Workflow (CDOWF) volt beregisztrálva. (Innovation never stops.) Ez gáz, mert ez a CDO a 2007-ben megszűnt, de ha nem használják, akkor simán mehetünk tovább, akár a 2010-es verzióig is. Honnan tudjuk, hogy használják-e vagy sem? Ki kell nyerni a rendszerből az összes kódot és át kell vizsgálni. Bagatell.
Hol lehet kód? Custom sink nincs, tehát egyedi COM objektum sincs. Lehetnek még speciális formok, melyek mögött ott figyelhet egy-egy szkript. Nos, ilyenből rengeteg volt. Külön nehezíti a helyzetet, hogy a custom formok is több helyen lehetnek: létezik egy központi form tároló a public folder hierarchiában, külön el lehet helyezni formokat az egyes public folderek tulajdonságai között, emellett lehetnek formok a felhasználók postafiókjaiban is. Csak hogy érezzük a nagyságrendet: a központi tárolóban volt tíz egyedi form, emellett volt több tízezer public folder, melyeket – dokumentáció híján – egyenként kellene végignézni, hogy publikáltak-e a folder adatlapjába egyedi formot, plusz ott volt valami ezer kliens, akiknek a cachelt profiljába töltődtek le különböző formok. Ja, és a céges IT folyamatok között szerepelt egy olyan lépés, hogy az Outlook 2003 telepítésekor fel kellett telepíteni egy setup.exe segítségével két darab saját fejlesztésű dll-t, melyekről persze senkinek nem volt semmilyen infója. Az egész cucc csak max. Outlook2003-mal(2) működött és max. 32 bites XP-n. (Ez persze elég rendesen bebetonozta a céget a kőkorszakba.)
(2) A szkriptekben volt egy verzióvizsgálat. A lehető legbénább módon. Azt vizsgálta, hogy a kliensoldali CDO verzió első 3 karaktere egyenlő-e(!!!) az ‘1.2’ karakterlánccal. Azaz az Outlook2003 CDO verziószáma (1.21) még átment a vizsgálaton, de az Outlook 2007 CDO verziószáma (6.5) már nem. Aztán hogy felülről kompatibilis-e az új CDO, az más kérdés.
Szóval hajrá.
Átnéztem több száz public foldert. (Nyilván egy bizonyos mélység alá már nem mentem le, meg a nevek is beszédesek voltak.) Első körben találtam 37, szkripttel is rendelkező egyedi formot, szanaszét a rendszerben. (Később kiderült, hogy ennél jóval több van, de ekkor már mindegy volt.) Ezeket átbogarásztam és örömmel tapasztaltam, hogy semmi eseményfigyelés sincs bennük, egyszerű vbscript és MAPI.
Csakhogy. Két dolog is nyugtalanított.
- A helyi emberünk szerint, ha leáll az Event Service, akkor összedől a workflow is. Márpedig ha minden az átnézett formok alapján működik, akkor nem kellene, hogy függjön a szolgáltatástól.
- A formok alapján rekonstruáltam a folyamatot, majd összevetettem a valós folyamatokkal, mármint azokkal, melyeket a felhasználók tapasztalnak. És volt egy lyuk. Egész egyszerűen voltak olyan lépések, melyek semmelyik formban nem szerepeltek, szabály sem volt rájuk, mégis megtörténtek. Ráadásul ennek a hiányzó folyamatdarabnak erősen eseményvezérelt szaga volt. Csak hát… nem volt custom sink.
Mese nincs, meg kell nézni megint az éles rendszert. Az egyik nap bementem az ügyfélhez, és az egyik informatikus kollégájukkal elkezdtük vizsgálgatni az éles rendszert. Naná, hogy lefagyott. (Fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyok túl népszerű ember arrafelé.) De mielőtt kinyírtuk volna, találtam valami teljesen meglepőt. Az ő Outlookjában a Public Folderek tulajdonságlapján volt egy plusz fül, Agents néven. És amögött szkriptek voltak. Rengeteg. Mármint rengeteg foldernél egy-egy szkript.
Legalább annyira zavarban voltam, mint Pinokkió anyák napján. Mi ez???
Utánaolvastam. Aztán a fejemhez kaptam. Dinoszaurusz: event szkript.
Kitérő.
Talán az 5.0, talán az 5.5 Exchange-ben debütált, valamikor 1997-98 környékén az Event Service. (Nem biztos, hogy pontosan emlékszem, cefet régen volt.) Egyértelműen Lotus Notes behatásra: az MS is szerette volna, ha a levelek mozgására lehetne valami folyamatot építeni. A beavatkozási lehetőség szkriptek segítségével történt, ezek voltak az event szkriptek. Egyszerűen megírtuk a szkriptet – figyelve benne egy bizonyos eseményt, pl. új elem érkezését a folderbe, aztán mellétettük a hozzá kapcsolódó akciót – majd ezt a szkriptet a folder Agents fülén beadtuk. Itt még voltak olyan finomságok, hogy magát a szkript futását is lehetett állítgatni. Ez az elképzelés nem jött be, ehelyett vezették be az Exchange 2000-ben a sinkeket, de kompatibilitási okokból a szkripteket is megtartották, egészen a 2003-as verzióig.
Kitérő vége.
Azaz nekem nem 10 évvel ezelőtti technológiát kellett felderítenem, hanem 15 évvel ezelőttit. Ja, hogy a tesztrendszerben miért nem láttam ezt a fület? Mert nem mindig látszik. Csak, ha megfelelő (Atyauristens) jogosultsággal lépünk be és az Outlookban nem cachelt a profilunk.
Oké. Nézzük. Rögtön az első vizsgált szkriptben ott figyelt a Folder_OnMessageCreated() függvény, azaz a custom script megrántotta a Scripting Agent COM objektumot, mely viszont rendszeresen rángatja a CDO-t, illetve azon keresztül az Event Service-t. Melyik CDO-t? Itt már elbizonytalanodtam. Oké, az 5.5 esetében ez nem volt kérdés, akkor az 1.1-es volt. Mivel a 2003 alatt is megy, így valószínűleg elboldogul az 1.2x változattal is. Vagy ott már a CDOWF kell neki? Hiszen mi más miatt lenne az ide feltelepítve? De itt már megint zavarban vagyok, mert mintha a CDOWF-et nem lehetne direktben piszkálni, hanem a benne lévő sinket kellene hivogatni saját alkalmazásból, melynek viszont látszódnia kellene a Component Services-ben is. Talán. Másfelől, ha a sima CDO 1.2-t használja, akkor is gáz van, mert a 2007-ben már az sincs benne. Viszont állítólag fel lehet rá telepíteni. Ilyet láttam már, a T-online szakértője szenvedett véresen hetekig, mert a Onebridge nem tudott együttműködni az Exchange 2007-tel, még azután sem, miután feltettük a szerverre a Onebridge által kötelezően igényelt CDO 1.21-et. Végül a CDO1.2-nek valamilyen korábbi, azóta már nem beszerezhető változatával oldották meg, ha jól emlékszem. De legyen. És akkor mi van? Mennek-e az 1997-es event szkriptek a 2007-es Exchange-en? Amikor már az utódjának tekinthető sink technológia egyik felét is visszavonták? Amikor már a szkriptelés Powershellből megy? A neten semmit sem találtam, egy-két bizonytalan fórumbejegyzéseken kívül. Egyszerűen ez a két fogalom – event script és Exchange 2007 – nem szerepelnek egy lapon.
Szóval tipródtam egy csomót, aztán egyszer csak megtaláltam a választ:
Event service
No longer available. Retain a computer that is running Exchange 2000/2003 in the Exchange 2007 organization if you need this functionality.
Na, ezzel a megoldással csak adnánk egy pofont a szarnak. Mixelt 2003/2007 rendszer üzemeltetése önmagában is nehézkes, de egy ilyen egyedi, átláthatatlan workflow-val együtt kezelhetetlen rémálom lenne, miközben semmit sem vinne előre, mert a leginkább erőforrásigényes, leginkább sérülékeny folyamat továbbra is a meglévő, harmatgyenge 2003-as szerveren futna.
Verdikt: a szerver kurvára nem upgradelhető.
Ez már nem is történelem, hanem mitológia.
ps.
Hangulati aláfestésként egy Dilbert rajz.
Disable-ExchangeCertificate
Ne is keressük a címben szereplő EMS cmdletet. Nincs ilyen. A párja az Enable-ExchangeCertificate természetesen létezik. Van még olyan, hogy Remove-ExchangeCertificate, de az nem ugyanaz.
Miről is van szó?
Egy kissé is tapasztalt Exchange rendszergazda tudja, hogy az Enable-ExchangeCertificate parancsal lehet, a certificate store-ban tárolt tanúsítványokat az Exchange különböző szolgáltatásaihoz rendelni.
Néhány héttel ezelőtt az egyik ügyfelünknél azt a feladatot kaptam, hogy rakjam rendbe a tanúsítványokat. Ez abból állt volna, hogy a régi, már nem használt tanúsítványokat leszedjük a szolgáltatásokról, majd a tesztidőszakot követően eltávolítjuk a store-ból.
Először elkezdtem keresni, hogy milyen parancsal lehet ezt megtenni. Sokat keresgéltem, de csak azt találtam, hogy a tanúsítványt el tudom távolítani a store-ból, de a szolgáltatást nem tudom leszedni róla.
Az ügyfélnél ez egy alacsony prioritású feladat volt, így a dolgot végül is ennyiben hagytuk.
Tegnap a nagy álljunk vissza androidra című felbuzdulásom kapcsán nekiálltam, hogy rendbetegyem a saját Exchange-emen az IMAP tanúsítványát. A problémáról itt írtam: http://it-pro-hu.blogspot.hu/2013/02/mi-bajom-az-androiddal.html A feladat a következő:
Az IMAP-nak a már jó ideje megvett, de be nem üzemelt Netlockos tanúsítványt kell használnia, az IISnek ugyanakkor a saját CA által kiállítottat mert nem akartam most szétszedni az egyész SAN-os/Autodiscover-es miskulanciát.
Megpróbáltam az IMAP-ról leszedni a régi tanúsítványt és természetesen újra a néhány héttel ezelőtti problémába futottam. Itt és most viszont nem akartam feladni. Arra gondoltam, hogy az Exchange azt az információt, hogy melyik tanúsítvány van hozzárendelve egy adott szolgáltatáshoz, biztosan tárolja valahol. Az Exchange tudtommal a különböző konfigurációs beállításokat alapvetően két helyen tárolja: az Active Directory-ban és különböző XML konfigurációs fájlokban:
– ADSIEdit -> configuration namespace -> semmi
– LDIFDE -> configuration namespace export -> az export fájlban keresgélve -> semmi
– Előkerestem az IMAP és POP3 szolgáltatás .Net Assembly-jét -> .config fájl -> semmi
– IIS Metabase -> semmi
Kezd a dolog kifogni rajtam. Felhívtam Józsit, hátha van valami ötlete. Sajnos nem volt.
Tovább keresgélve ráakadtam erre a cikkre:
Itt ezen megakadt a szemem:
By running the cmdlet, Enable-ExchangeCertificate, you will enable a certificate for one or more services by updating the metadata stored with the certificate.
Every service has different metadata requirements, and will have different properties updated:
-
POP3-IMAP4: msExchPopImapX509CertificateName property will be updated;
-
IIS: Default Web Site will be updated;
-
SMTP: the Network Service account will be granted Read access to the appropriate private file key in the directory Documents and Settings\All Users\Application Data\Microsoft\Crypto\RSA\MachineKeys;
-
UM: certificate property will be updated to include Unified Messaging.
Hoppá, ezek szerint nem reszelgetünk konfigurációs információkat, hanem a névegyezőségből és a tanúsítvány jogokból adódik, hogy mi látszik a Get-ExchangeCertificate parancs kimenetében.
Ellenőrzésképpen tettem is egy gyors próbát.
Az alapállapot az volt, hogy mind a saját CA-m által kiállított tanúsítvány, mind a NetLock-os hozzá volt rendelve az IMAP szolgáltatáshoz.
Az IMAP szolgáltatáson elrontottam a site nevét.
Láss csodát: Mindkét tanúsítványról eltűnt az IMAP flag. Ezek után persze kérdés, hogy a rendszer mi alapján dönt, ha több lehetséges tanúsítvány van.
A másik része a dolognak az All Users\Application Data\Microsoft\Crypto\RSA\MachineKeys könyvtár tartalma. Itt találhatóak a Local System tanúsítványai. Sajnos a fájlnevek köszönő viszonyban sincsenek a tanúsitvány thumbprintjével, firendly nevével, vagy CN-jével, vagy akár bármi értelmezhető paraméterével. Az itt található tanúsítványok közül az használható SMTP hitelesítésre amilyikre a Network Service usernek olvasási joga van (az az érzésem, hogy ez az olvasási jog ugyanúgy szükséges a POP3-hoz és az IMAP-hoz is de ezt még nem tudtam tesztelni, ha ez igaz és szükséges a tanúsítványok szétválasztása, akkor érdemes elgondolkozni, hogy a Network Service helyett egyedi service accountokat használjuk a szolgáltatásokhoz).
Ha itt állítani akarunk valamit akkor merül fel a kérdés, hogy a fájlok közül vajon melyiket kell piszkálnunk, amikor mi csak a tanúsítvány thumbprintjét ismerjük (jó lenne ezeket a jogokat a certificate mmc-ben állítani, de ott sajnos erre nincs lehetőség).
Vajon hogyan tudjuk a thumbprintet összerendelni a fájlokkal? Újabb keresgélés a neten. A megoldás innen adódik:
Az itt található scripteket kicsit átpofozva írtam egy scriptet ami a thumbprint alapján megadja a fájl nevét és a jogosultságait:
param([string]$ThumbPrint)
$Cert = dir cert:\LocalMachine\My | where {$_.ThumbPrint -eq $ThumbPrint}
$MachineKeysLocation = $env:ALLUSERSPROFILE + “\Microsoft\Crypto\RSA\MachineKeys\”
$KeyFileName = $Cert.PrivateKey.CspKeyContainerInfo.UniqueKeyContainerName
$KeyFilePath = $MachineKeysLocation + $KeyFileName
Write-Host FriendlyName: $Cert.FriendlyName
Write-Host Subject: $Cert.Subject
Get-Acl $KeyFilePath | fl
Recent Comments